"Ötvenes évek"
"Ötvenes évek"
"Ez az időszak minden külső erőszak nélkül, teljesen az én belső meggyőződésemből, engem is abba a nagy realista mozgásba vitt, ami lényegében a magyar próza egyedüli hagyománya" – nyilatkozta a Hídban 1967-ben. Lehet, hogy erőszakot nem érzett, de belső meggyőződésére igenis hatottak külső erők, hogy a magyar próza akkor egyedülinek mondott, "kritikai realista", majd 779"szocialista realista" útjára térítsék. Látható ez már a Budai böjt egyes kritikáiban, amelyek még erőteljesebb elszakadást sürgettek a polgári szemlélettől, és új meggyőződésének kifejezését erőltették "mai témákban", valamint az irodalompolitika egyre szigorúbb, egyre követelőzőbb előírásaiban és "szempontjaiban", melyeket a szolgálatot vállaló írók elé állított.
Őszintén és komolyan vállalta a szolgálatot. Az új élet sikereiről beszámoló riportázsok sokasága mellett, 1949–1950-ben megkísérelt eleget tenni a korabeli irodalompolitika és -kritika hamis műfaji ideáljának, amely a "cselekményes fejlődésregényt" tekintette non plus ultrának. Megírta a Házastársak című "termelési regényt" ebben a műfajban, melyben sem azelőtt, sem azután nem volt járatos. A Házastársak, amely szinte szükségszerűen sematikus, hiteltelen, rossz regény – 1951-ben osztatlan sikert aratott a kritika előtt, és jelentős közönségsikere is volt. Az utóbbit néhány frappáns részletnek és az íróhoz méltó nézőpontnak köszönhette, hiszen "belülről" ábrázolva, lélektani úton közelített aktuál-politikai, propagandisztikus céljához: a sztahanovista mozgalom, a sztálini műszakok, a voluntarista gazdaságpolitika sikereinek és a reakció fölötti győzelemnek az illusztrálásához. Lázár István ezt írja erről: "… bár a kezdetektől mutatkozott tudatos és önkéntelen képmutatás írókban s olvasókban egyaránt, a különös az, hogy ez az irodalom, melynek a Házastársak oly jellegzetes – és a maga nemében kiemelkedő – terméke, bizonyos körben valóban hatott,… ami akkor a szocialista realista ábrázolásnak számított, és ma a kor szatirikus rajzának tűnik, az mégis értő visszhangra lelt." A regényből még megjelenése évében sematikus film is készült Becsület és dicsőség címen (Gertler Viktor rendezte), amelyen – minthogy csak a főtémára koncentrált – méginkább kiütköztek az alapanyag erőszakolt sémái, tézisei, s már a maga korában sem aratott sikert.
A Házastársakhoz hasonlóan jellemezhetők a Koránkelő emberek (1952) címen kötetbe gyűjtött riportok, publicisztikák. Mintegy írószövetségi pártmegbizatásként, szívesen vállalta, hogy gyakran és hosszabb időt tölt az épülő Sztálinvárosban, krónikása lesz az új, szocialista város születésének. Így készültek a Sztálinvárosi képeskönyv – részben későbbi gyűjteményeibe is felvett – kor- és arcképei. Köztük – az Amíg idejutottunkra hasonlító – életes sors-szociográfiák, csak éppen a sorsok tragédiáin mindig átugorva, mindig optimista, mindig happy endes feloldással. A baj gyökere itt is az, mint a Házastársakban: a részletek hitele mit sem ér, ha az egész politikai-gondolati konstrukció hamis, az élet természetes törvényeit megsértő, illusztrálandó prekoncepció.
Az egyre feszítőbb ellentmondást – az eszméért teljes szívvel vállalt szolgálat és annak az eszmét megcsúfoló napi gyakorlata között – bizonyára az író is érezte. Nehéz megállapítani, hogy az ambivalens érzés mikor erősödött benne kétellyé, s a kétely mikor szándékká a változtatásra. Későbbi visszaemlékezései szerint már a Rajk-perről tudósító Déry Tibor közlése ("betanult szöveget mond, egy szó sem igaz az egészből") megrendítette hitét és megvilágosította látását, ez azonban nem bizonyítható a művekkel.
A Koránkelő emberek első fejezetének címe – A stopperóra mutatója – a korabeli politika és irodalompolitika egyre szédületesebb fordulataira is vonatkoztatható; 780a nyomdai átfutás sem tudta követni ezt az iramot. Még sorjáztak a Koránkelő emberek dicsérő kritikái, nyomdában lehetett az ünnepelt Házastársak második kiadása, amikor a Csillag 1952. augusztusi számában megjelent Lila tinta című elbeszélése, amellyel a korszak egyik legádázabb irodalmi perét szakította magára. Az – önmagában nem nagy horderejű – elbeszélés kétségtelenül jelzi az író akkori skizofréniáját, és a szándékot, hogy a Házastársak tőle idegen hangvételétől és ábrázolási módjától visszataláljon – a "mai téma" vállalt kötelezettségét fenntartva – saját írói szemléletéhez, módszeréhez, a nem egyértelmű emberi viszonyok és jellemek ironikus, groteszk ábrázolásához. A Rózsadombról egy vidéki gyártelep udvarára kitelepített élveteg polgárlány és a társbérlő mérnök furcsa – az "egyre élesedő osztályharc" akkor kötelező doktrínájának nem engedelmeskedő – szerelme valamit megsejtet a kor valóságos emberi viszonyainak ellentmondásosságából. Révai József nagy nyilvánosság előtt, majd a Kulturális forradalmunk kérdései című, akkor roppant súlyú kötetében nyomtatásban is így vádolta: "Ez a novella rothadt és hazug. A tulajdonképpeni témája a pusztuló burzsoázia megsajnálása és megsajnáltatása… Amit Örkény ábrázol, az – ha nem is nyíltan, de a dolog lényegét tekintve – semmi egyéb, mint prostitúció, sőt több ennél, a prostitúció idealizálása, szentesítése, hiszen a mérnök és a lány közt semmiféle szerelem nincsen a szó igazi értelmében… A Lila tinta Örkény elvtárs munkásságában sajnálatos visszaesés A Hunnia Csöködön című, 1947-ben megjelent novellájához, amelynek jellegzetessége szintén a fülledt és rothadt szexualitás volt… Egy író, aki meg tudta írni a Házastársakat, amely minden gyengesége és fogyatékossága ellenére becsületes, derekas, eszmei mondanivalójában helyes munka, hogyan tudta megírni egy-két évre rá ezt a novellát? Mindegy Örkénynek, hogy mit ír? Tudja ezt is és azt is?… Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük."
A novella ismeretében az utókor nehezen tudja megérteni Révai gyűlölettől sistergő ítéletének okát, s még nehezebben azt, hogy Révainak, az akkori politika teljhatalmú ideológiai vezérének – a maga hamis és torzult érdekei szempontjából – "igaza volt", amikor a Lila tinta elítélésével "példát akart statuálni". A Lila tinta ugyanis a Házastársak-féle, megadott recept szerint készülő irodalommal valóban "veszélyes" szembefordulást jelzett a valóság tényleges viszonyai felé, márpedig, ha ez elharapózott volna (mint ahogy néhány év múlva elharapózott), akkor az a törvénysértő, képmutató, dogmatikus politikára súlyos veszéllyel járt (volna). Ezért mondta, hogy ilyesminek "nem lehet helye" az akkori irodalomban, s ennek nyomán meg is kezdődött Örkény kiszorítása. A kor szokása szerint ugyan az író nyilvános "önkritikát gyakorolt", de ebben sem mondta ki például azt az akkor kötelező, téves doktrínát – amit a Csillag önkritikája kimondott –, hogy "nem lehet pozitív hős ábrázolása nélkül, példamutatás nélkül leleplezni sem".
Alig néhány hónap múlva – Sztálin halála és az 1953-as új kormányprogram után – éppen Örkény volt az, aki az Írószövetség ülésén drámai hangú felszólalásban, szinte kiáltványban állt ki az író valódi hivatásáért, azért, hogy szépítés nélkül írhasson, azért, hogy maga vállalhassa a felelősséget írásáért, az írói kísérletezés lehetőségéért, azért, hogy megszűnjék illusztrátor lenni. – Ez a 781felszólalás, melyben korántsem a szolgálatot mondta fel, hanem annak méltó vállalhatóságáért szállt síkra, később (Írás közben címen) megjelent, és eredeti szándékától eltérően is felhasználtatott a dogmatikus és a revizionista erők 1956-ig feszülő kötélhúzásában, s később is az októberi eseményeket előkészítő irodalmi megnyilvánulások egyikeként tartották számon. Örkényt ezután legalábbis ingatag, megbízhatatlan írónak tekintették. Megmutatkozott ez a Hóviharban (1954) című, az addigi pálya képét reprezentáló novellaválogatásának kritikai fogadtatásában is.
"Az ötvenes években én is, mint annyian mások, skizofrén állapotban éltem, valami jót akartam a világra hozni, s az a kevés, ami a sokból megvalósult, jó is lett. De én viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy a szép szavak mögött nemcsak jó szándék, hanem becsapás is van" – mondta egy későbbi nyilatkozatában. Művekben – leginkább torzóban maradt, befejezetlen művekben – is tett kísérleteket 1954–1956-ban ennek a skizofréniának az ábrázolására. Az egyik ilyen kísérlet a Déry Tiborral közösen kezdett és abbahagyott Három nap az Aranykagylóban című vidám regény töredéke, amelyet Déry halála után, 1978-ban Örkény foglalatba helyezett és Egy négykezes regény tanulságos története címen kiadott, ezáltal lett rendkívül becses – szórakoztató és elgondolkodtató – korábrázolás a valóság és az író akkori viszonyáról, az idillbe kitérés lehetetlenségéről, a "szempontok" szerinti alkotás kudarcáról, az írói felelősség megoszthatatlanságáról.
A másik kísérlet a Babik (eredetileg filmnovellának készült, 1954–1955-ben Makk Károly rendezővel és Bacsó Péterrel több forgatókönyv-változatot írtak belőle, de a film nem valósult meg; Örkény regényt kezdett a témából, a három fejezetnyi töredék 1982-ben jelent meg). Ez élesebb, merészebb kísérlet az ötvenes évek skizofréniájának ábrázolására. Aminek a Házastársakban a (hamis) színét mutatta, annak látjuk itt a fonákját, szatirikus elrajzolással; azt, amikor a munkaverseny, az újjáépítés valóban heroikus erőfeszítése már átváltott a látványos, üres kampányokba, a sztahanovista mozgalom ezer százalékaiba, amikor a propaganda voluntarizmusa elsöpört minden józan gazdasági megfontolást. Babik egy nem létező munkás, akit 1951-ben az Első Magyar Álkulcsgyárban egy idősebb szaki és egy ellenőr talált ki, s minthogy a nemlétező munkás (ő egyedül) nem gyárt selejtet, hamarosan "kiemelik", kitüntetik, országos mozgalom bontakozik ki példája követésére, a vezérigazgató neofita és ügybuzgó titkárnője hozzá akar menni feleségül. Jelképesnek tekinthető, hogy egy fergetegesen komikus szituációban ennél a mondatnál szakadt meg a kézirat: "Az Eszméért mindent vállalok." – Néhány évvel ezelőtt az Eszméért még Örkény is mindent vállalt. A Babik sem az eszméből való kiábrándulást célozza, hanem az eszmét megcsúfoló, a szocializmus igazságába vetett hitet megrendítő, manipulációs napi gyakorlatot. Jó helyen keresett, amikor egy nemlétező hősben akarta karikírozni a kor hőstípusát, az alapszituáció – egy képtelenség valószínűsítése – szintén későbbi groteszkjei felé mutat, de – minthogy hiányzik belőle a későbbi groteszkek tragikuma – még nem az, csupán pamflet, saját rászedettség-érzéséből, keserű tapasztalataiból fakadó indulataitól is eltúlzott, végletekig karikírozott szatíra. Az ötvenes évek 782élményét ilyen formában – tehát a vicc eszközeivel, megsemmisítő kinevetéssel – nem tudta, nem tudhatta érvényesen kifejezni, ahhoz mély megrendüléseken át majd mélyebb művek vezettek.
A harmadik kísérlet az ötvenes évek skizofréniájának érzékeltetésére az 1956-ban megjelent Ezüstpisztráng című, új hangot intonáló, emlékezetes kötete. Karcolatok – az önironikus alcím szerint: Rövid remekművek – olvashatók benne, jól tükrözve az író vidámnak tetsző erőfeszítéseit az anekdotikus – tehát a visszásságokat, konfliktusokat elviccelő – szemlélet meghaladására. Az itt elkezdett kísérletek eredményei – kötetben – majd csak tíz év múlva kerültek napvilágra.
1956-ban tagja volt az Írószövetség elnökségének, s így részese az Írószövetség akkori, politikai aktivitásának. Maga exponált politikai szerepet nem játszott, de szolidaritást vállalt azokkal az írótársaival, barátaival, Déry Tiborral, Zelk Zoltánnal, Háy Gyulával, Tardos Tiborral, akiket – mint "volt kommunista írókat" – 1956-os tevékenységükért elítéltek. Így – bár az induló "Kortárs" legelső számában joggal számíthatta magát a szocializmus ügyének elkötelezett írók közé, s bár 1957 elején megjelent még egy alkalmi ponyvasorozatban egy hosszabb elbeszélése (Nehéz napok) – hosszú évekre a hallgató írók sorába került.
