"Háborús évek"
"Háborús évek"
1942 áprilisában SAS-behívóval vonult Nagykátára, ahol megalázták, megpofozták, zászlósi rangjától megfosztották és zsidó munkaszolgálatosként vitték ki a szovjet frontra, gyalogmenetben a 2. magyar hadsereggel Gomeltől a Donig. Itt érte a tél – nyári, fehér zsávolyruhában. Fél évig dolgozott a front mögött, majd a 2. magyar hadsereg voronyezsi pusztulása után, őrmesteri egyenruhát szerezve, visszavonulás közben, sebesülten, hadifogságba került. Két évig Tambov mellett, majd két évig Krasznogorszkban, Moszkva mellett élt hadifogolytáborban, az utolsó évben pedig már egy antifasiszta tanfolyam-tábor "tanársegédeként" magyar irodalmat és történelmet adott elő. Itt ismerkedett meg az előadóként odajáró Rákosi Mátyással, Révai Józseffel, Lukács Györggyel és másokkal. Három könyvet írt itt a háború és hadifogság élményeiből. Az egyik, az Emlékezők (Amíg idejutottunk – Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban… címmel, a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság kiadásában) előbb megjelent Budapesten, mint az író, aki 1946. december 26-án érkezett haza.
"Valóban – mondotta szinte valamennyi későbbi nyilatkozatában – nekem a háború volt életem legeslegnagyobb élménye, a sorsdöntő élmény. Bármilyen furcsán hangzik, ott lettem emberré… A háború rémségei? Hát persze, az is, a halál állandó közelsége, amiben éltünk… De nem ez… nekem a nagy élményem az volt, hogy egyszerre bekerültem egy sokadalomba… Mindig sokadmagammal voltam… Egyszercsak bekerültem egy tömegbe, és ennek a tömegnek olyan picike 775porszeme lettem, hogy már a nevemet se tudta senki, és ott veszekedtem velük, ott nevettem velük, koplaltam velük, tehát részese lettem egyszerre egy nagy közösségnek, ami csak nekem volt iszonyatosan új, mert én csakugyan egy elkényeztetett létből léptem át ide… A sorsom egy lett ezekkel az emberekkel, a bajtársaimmal… Itt nem volt rang, itt nem volt gazdag, itt nem volt szegény, itt volt hatszáz gramm: hatvan deka kenyér naponta, reggel egy leves, délben egy kása, vacsorára egy kása. Egyforma lettem a világgal. Belekerültem egy sorsközösségbe, ami engem tökéletesen átformált. Az egész látásmódomat… Nekem nincs többé külön utam a világban. Nekem már csak egy utam van. Ezt onnan hoztam haza." Másutt: "Mindezt lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem, az epikusból drámai alkat. Biztosan nem véletlen, hogy az első drámámat, a Voronyezst… a háború friss élményei hatására írtam."
Az életfelfogás, a világnézet, az írói hangvétel, a stílus, módszer és műfaj radikális átalakulását mutatják a hadifogságban és azután írott művek – nem is mérhetők a Tengertánchoz, a Márain iskolázott, szellemes ötletekkel játszó novellista írásaihoz.
Két dokumentumregény vagy hadifogság-szociográfia és a Voronyezs című dráma tükrözi ezt a jelentős változást.
Az emlékező Amíg idejutottunk… tíz hadifogoly – napszámos, híres dzsesszdobos, szövőmunkás, nyilas szobafestő, szerzetes, hentes, deklasszált banktisztviselő, földműves, erdélyi kerékgyártó, kommunista vasesztergályos – egyes szám első személyben elmondott élettörténete. Ebben a könyvben látszólag csak annyi volt az író dolga, hogy kiválogassa sokezer hadifogolyból azokat, akik társadalmi "mintavételként" reprezentálhatják, és megfelelően artikulálják azt a történelmi fordulatot, amit megéltek, egyúttal és ezáltal kifejezik az író felfogásának és világnézetének átalakulását is. Valójában, persze, teljes értékű, realista novellák ezek, a sors-monológok szerkesztésével, a belső jellemzésekkel, a nyelvhasználat árnyalt különbségeivel pedig a novellák füzére szuverén regényt alkot. De ez a regény a dísztelen prózának nem a Kosztolányi–Márai vonulatához, hanem például Móricz Boldog emberéhez vagy az egykori falukutatók (Örkény által igen nagyra becsült) szociográfiáihoz kapcsolódik, itt azonban nem a megdöbbentés, nem a leleplezés a tárgyias próza fő célkitűzése, hanem: a meggyőzés, az agitáció (néhol a friss élmény elragadtatásával, az új felismerések újhitűségének túlzott reményével). "Mindenki a saját nevén, igaz valóságában, egy-egy anyakönyvi kivonat hitelességével állt helyt minden szaváért. Ahány szereplő, annyi élő dokumentum" – írta Örkény, jelezvén az óriási szemléletbeli változást a tíz évvel azelőtti pályakezdőhöz képest, akinél "minden csak gondolva" volt, s egy percig sem lehetett érezni "életet mögötte".
A másik dokumentarista hadifogság-regény, a Lágerek népe 1947-ben jelent meg Budapesten, keltezése: Krasznogorszki hadifogolytábor, 1946. július–szeptember. Ez a megírás, az írói véglegesítés helye és ideje, de a tapasztalatok, megfigyelések, talán a jegyzetek is, 1942–1943 telétől 1946-ig, a voronyezsi katasztrófától a hadifoglyok öntudatosodásáig, a Szovjetunió sokféle táborában gyűltek össze. A regény bevezetője gróf Stomm vezérőrnagy megrendítő és tragikus hadtestparancsnoksági 776parancsa, amelyben "mindenkinek saját belátására bízza a jövendőjét". S innen kezdődik a regény "hősének" – a szerencsésebb, mert túlélő, megmenekülő – több tízezernyi magyar hadifogolynak a története: a fagy- és éhhalál pereméről, az ember-lét alatti "ősállapot"-tól, azaz a fogságba eséstől az első nagy lépésig: a táborba kerülésig, ezután a legelemibb létfenntartási ösztönléttől, az irracionális étvágytól és a családra szűkült honvágytól a munkába állásig, s a munka révén a katonából dolgozóvá emelkedő emberig, akikből lassan kiformálódhat egy új társadalom, melynek "kötőanyaga az öntudat, egy magasrendű, közösségi öntudat". Ez az öntudat átrendezi a viszonyokat és a múlt élményeit, megtámadja – az író szavaival – "a két világháború közt felnőtt nemzedék szinte határtalan politikai butaságát", elvezet a realista, kritikus gondolkodásig, a kultúra igényéig, egész addig, amiről a Lágerek népe utolsó lapja így szól: "Aki a fogság útját járja, az emberiesség útján jár. Tapasztal, változik, tanul, s belenő a legtágasabb emberi közösségbe: az öntudatos emberek közé… Nevezzük demokráciának ezt az öntudatot; bátran hívhatjuk így, mert kívül, a dróton túl, a szabad emberek nyelvén ez a neve."
Teljes, mély meggyőződéssel írta akkor ezt Örkény, őszinteségét a Lágerek népe pontossága, megszenvedett hitele a későbbi olvasó előtt is szavatolja.
A harmadik fogságban írott munkája a Voronyezs című színmű. Főhőse Pataki Gábor, "a jég hátán is megélő" szakaszvezető; fő témája a 2. magyar hadsereg tragédiája, fő szándéka – mint a másik két háborús könyvnek is – a túlélő tanúságtevő kötelessége: megmaradni, hazajönni és felelősségrevonó pontossággal elmondani " mi történt a magyar hadsereggel a Don-kanyarban. Egy a kétszázezerből, aki nem fagyott meg, és nem veszett oda…"
1941-től 1946-ig átélve nemzedéke – s talán nemzete – legnagyobb tragédiáját és sorsfordulóját, Örkény a hadifogolytáborban nyilván azt hihette, hogy kora és a magyarság legnagyobb sorskérdéséről, központi témájáról írja hiteles és tanulságokat levonó beszámolóit. Hazatérve mást kellett tapasztalnia. De ott és akkor még nem tudhatta – vagy nem gondolta végig –, hogy a voronyezsi katasztrófát az azért elsőrenden felelős Horthy-kormányzat agyonhallgatja, a tájékoztatásban elmanipulálja, a hazatérőket megbélyegzi és elnémítja; továbbá hogy a felszabadulás után a polgári politikai erők – létükért küzdve – nyilvánvalóan ezt a hallgatást hozzák át, velük szemben pedig a kommunisták és a haladó erők – a hatalomért és az új rendszer politikai legitimitásáért küzdve – taktikai okokból szintén nem bolygatják ezt a mesterséges nemzeti amnéziát. S főként nem számolhatott ott azzal – amit hazatérvén gyorsan belátott –, hogy a közvélemény, a háborútól meggyötört, kifárasztott lakosság, akár félországnyi tömegben, inkább intim családi gyászként temette magába a voronyezsi veszteségeket; nem akarta tudni a teljes igazságot, nem kívánta az íróval újra végigjárni az "amíg idejutottunk" útját, minden maradék erejével és új hitével, lendületével a jövő építése, a jövő kérdései felé fordult. Így történhetett, hogy bár nálunk alighanem Örkény írta a front- és fogságirodalomnak, a háború emberformáló hatásának leghitelesebb és leghatásosabb darabjait, ezek a művek (eltérően a győztes országok ilyen témájú irodalmának hatalmas kibontakozásától és sikerétől) a magyar 777irodalmi és köztudatban éppen csak megjelentek, de méltó visszhangot még évtizedekig nem vertek. A Voronyezst – bár maga az író is sok művészi fogyatékosságot látott benne – nem ezek, hanem a fentebbiek miatt vétették le Várkonyi Zoltán Művész Színházának már meghirdetett műsoráról 1948-ban. Olyan évek következtek, amelyekben említeni sem lehetett, hogy magyar katonák egyáltalán a Szovjetunióban, a Vörös Hadsereg offenzívájától estek el. 1956 után Örkény tíz évig nem publikált, utána pedig éppen nem a dokumentumirodalom tárgyiasságával, hanem az új, groteszk, filozófiai absztrakcióval tért vissza a háború témájára is. Így ezek a művei majd csak három-négy évtizeddel a történelmi katasztrófa után – egy időben azzal, amikor Nemeskürty István Requiem egy hadseregért (1972) című dokumentumregénye némiképp oszlatni kezdte e tárgyban a mesterségesen keltett nemzeti tudat- és öntudatzavart – az író Időrendben sorozata Arcképek, korképek kötetében jelentek meg (1973-ban, rövidítve), majd tíz évre rá, az író halála után életműsorozatának egy külön kötetében, immár egy új nemzedék kíváncsiságára felelve épülnek be lassan a köztudatba. Ide tartozik, hogy néhány héttel a Requiem egy hadseregért megjelenése után Örkény ajánlotta Nemeskürtynek, hogy írjanak közösen színdarabot a könyv alapján. Így született A holtak hallgatása című dokumentumdráma, amelyet Várkonyi Zoltán rendezésében 1973 decemberében mutatott be a Pesti Színház. Az Emlékezők és a Lágerek népe néhány részletét felhasználták ebben, továbbá – Örkény nyilatkozata szerint – 12 sort átvett a Voronyezsből is, amely színpadra nem került (tv-játék formájában a Magyar Televízió mutatta be 1969-ben).
