PASSUTH LÁSZLÓ (1900–1979)
PASSUTH LÁSZLÓ (1900–1979)
Passuth László (1900–1979) vitathatatlanul a lektür legnagyobb hatású képviselője; ő közelít a leginkább a Nyugat prózai hagyományának olvasmányos rétegéhez. Nem reked meg a stílus könnyedségének buktatóinál, hanem többnyire nevelő szándékkal kalandozza be a történelem különböző korszakait, s ugyanakkor szinte öntudatlanul, de folytatója lesz a humanista végkicsengésű kalandregény hagyományának, mely alighanem Homérosz Odüsszeiájában gyökeredzik.
1920-ban került a fővárosba, Elek Artur mutatta be Osvátnak, s attól kezdve laza szálakkal ugyan, de ő is a Nyugathoz kapcsolódott. Számos kisebb-nagyobb cikket, esszét, kultúrtörténeti rajzot közölt a Magyar Szemlében és a Szép Szóban is. Első expresszionista színezetű korregénye, az Eurázia (1937) publikálása után szinte évről évre jelentkezett új művel. A felszabadulás előtt írta talán máig is legkedveltebb regényét, az Esőisten siratja Mexikót (1939), amelyben Cortez felfedező útját rajzolja meg már-már fülledten romantikus stílusban, 1945 után megjelenő első regényével kapcsolatban (Felhő és oázis, 1946) a kritika joggal mutatott rá világlátásának egyik érdekes jellegzetességére: "a mai élet ábrázolása annyira terhére van, hogy minduntalan műveltségének kincseskamrájába menekül előle." A giccs világába is eltalált az Idegenekben (1948), amely a kispolgári menekülés gondolatát sugallja, s joggal váltott ki ellenérzést. Fekete bársonyban (1946) című regényében csak a romantikus látványosságot sikerült megvalósítania, egyébként csak "a történelem intimitásait kiteregető modern történeti regények sorát szaporítja, azokét,… amelyekből éppen a történelem maradt ki". Jó időre kívül rekedt az irodalom fősodrán. A Sasnak körme között (1956) című művel tért vissza újra a történelmi regény műfajához: a Wesselényi-összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig terjedő kort írta meg. Központi hősül a kor egyik legmarkánsabb egyéniségét, Zrínyi Ilonát választotta. A regény figyelmet érdemel színes, izgalmas leírásai, változatos történelmi freskói miatt. Hibája, hogy itt is sokszor túlontúl tájékozottnak mutatkozik, s a történet folyamába ágyazva néha felesleges és terjengős művelődéstörténeti kitérőkre talál alkalmat. Ezt a regényét is áthatja leírásainak látszólag szemérmes, tartózkodó, valójában fülledt erotikája, amely belengi az egész történetet, s az eseményeknek sokszor önálló irányítójává válik.
A Négy szél Erdélyben (1957) még a magyar történelmet idézi, A mantuai herceg muzsikusa (1957) azonban már Passuth kedvenc tájára, a napfényes, metszően kék 76egű Itáliába kalauzol, a pompa, a színek világába, ahol az események cikázása fölött mindig megcsendül egy tündöklően szép dallam. Művének főalakja Monteverdi, a zenetörténet egyik legjelentősebb újítója, az opera műfajának kezdeményezője. Passuth hitelesen ábrázolja alakját, s stílusának kedvelt fordulataival, jelzőinek pompájával itt szabadon gazdálkodhatik. Regényének légköre ezért is keltheti a hitelesség illúzióját. Halványabb azonban a társadalmi háttér rajza, az író "nosztalgikus történelemábrázolása" közben ugyanis megelégszik a kor nagyobb összefüggéseinek vázlatszerű ismertetésével, a mélyebb erővonalak feltárására nem marad sem tere, sem kedve. Ott van igazán elemében, ahol művelődéstörténeti adatokat közölhet, mint a Megszólal a sírvilágban (1959), amelynek ismeretanyaga megdöbbentően gazdag, írói ábrázolásmódja viszont naiv, olykor keresett. Nem idegen tőle néhol (A harmadik udvarmester, 1962) a kispolgári történetszemlélet sem, amelyet "andalító", "édes nosztalgiával rajzol meg", s épp ezért nehezebb tetten érni, leleplezni. Alakjai általában már a történetek elején végleges vonásokkal rendelkeznek, nem fejlődnek, s inkább csak külsőségeiket – s lelkük tétova, fájdalmas elvágyódását – ismerhetjük meg. A Madrigálban (1968) azonban például szerencsésen talál egymásra a téma – Gesualdo élettörténete – s az írói alakrajz.
A hatvanas évek második felétől kezdte el írni Passuth László önéletrajzát, melynek eddig három kötete jelent meg (Kutatóárok; Rézkor; Gyilokjáró). Aprólékos, részletes képét adja benne az ellenforradalmi kornak. Az események középpontjában természetesen ő maga áll, s az a folyamat, ahogy fokról fokra és évről évre közelebb kerül az irodalomhoz. Sokat, érzékletes plaszticitással ír utazásairól, melyek majdnem mindig egy később megírandó témával, gazdag művészettörténeti ismeretekkel gyarapították. S a személyes életrajz felszínén ott forr és habzik az ellentmondásokban bővelkedő, izgalmas kor, melynek egy szeletét pontosan, hitelesen mutatja be. Az eddig háromkötetes önéletrajzi sorozat Hitler emlékezetes szavaival végződik: "Semmit sem veszíthetünk, mindent megnyerhetünk."
Közben természetesen a kedvelt történelmi regény műfajához sem maradt hűtlen. Bámulatos termékenységgel jelenteti meg egymás után regényeit, melyekben különböző történelmi korok és személyiségek értékelésére, olykor újraértékelésére tesz kísérletet. Közel-Keleten tett utazása során érett meg benne annak a regényének a terve, melyet II. Endre alakjáról és koráról írt. Az ötlet abból a történelmi tényből fogamzott meg lelkében, hogy II. Endre kereszteshadjárata során Krak des Chevaliers lovagvárában látogatást tett az Ispotályos János-lovagok nagy mesterénél. Ez a villanás indította arra, hogy alapos forráskutatást végezzen a korról, és megkísérelje felmutatni II. Endre új, a történettudomány állításaival némiképp polemizáló képet (Hétszer vágott mező, 1970). A király mellett három izgalmas nőalakot, Árpádházi Margitot (nem a szent!), Katona Bánk bánjának Gertrudisát, majd az öregedő Endre második feleségét, Beatrice d'Estét idézi elénk ismét kicsit erotikusan, de vitathatatlanul színesen, eleven történelmi háttérben, némileg kimódolt környezetben.
77Egy hónapos mexikói útja után írta Találkoztam Esőistennel (1972) című könyvét, mely egyszerre útirajz, napló és kultúrtörténeti elmélkedés, az Esőisten siratja Mexikót kiegészítése.
Azután ismét egy sokat vitatott királyalak: Zsigmond következik a történelmi regények sorában (Tört királytükör, 1974). A hagyományos történetszemléletet ebben a művében is megkérdőjelezi. Aschbach nagy monográfiája inkább csak mint német-római császárt ábrázolja Zsigmondot, míg a cseh történetírók a huszitizmus esküdt ellenségét látják benne. Passuth László velük szemben a király életének és működésének magyar vonatkozásait állítja regénye középpontjába. A "királytükör" amolyan intelem-könyvecske volt a középkorban, melyben az uralkodó igyekezett bevezetni örökösét a kormányzás titkaiba. A regény címével arra utal az író, hogyan vált Zsigmond ezen intelmeknek ellenében a kor jelentős alakjává. Természetesen ezúttal is nagy gonddal ábrázolja a regény nőalakjait, Mária királynét és Cillei Borbálát, megidézi a kor jelentősebb európai figuráit is, s kedvtelve időzik a toszkán városok művészettől átitatott világában. Bár érezhető gonddal igyekezett megrajzolni Zsigmond uralkodásának társadalmi-történeti hátterét, a regénynek ez a rétege mégis némileg haloványabb.
A Felhő és oázis (1946) – melynek előzménye egy elbeszélés és a Pera című színmű – hősei térnek vissza az Emlék és folytatásban (1975). Szándéka szerint Budapest 1945 és 1947 közötti történetét mondja el benne az író. Sikerültebb a néhol a detektívregényekre emlékeztetően izgalmas cselekményrajz, míg a társadalmi háttér ezúttal is homályosabb, ötletszerű. Barlangképek (1978) című önéletrajzi regénye fordulatos, mozgalmas korszakot idézett, jóllehet a kritikusok egy része fenntartásokkal fogadta korképét.
