Várnai Zseni (1890–1981) (Munkaközösség)
Várnai Zseni (1890–1981)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Várnai Zseni emlékiratának eszmei középpontja Katonafiamnak! című verse. Megírására az adott alkalmat, hogy az első világháborút megelőző évek forrongó munkássága ellen a kormány katonaságot szándékozott kivezényelni. A költemény vezérgondolatát, hogy az anyáknak kell felszólítaniuk besorozott 561fiaikat: fegyverüket ne fordítsák tüntető testvéreik ellen, a refrén foglalja össze: "Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!"
Emlékiratának első fejezetei egy olyan életút képét rajzolják meg, amely a szocialista költészet művelésébe, a munkásmozgalom céljaival való azonosulásba torkollt, tehát amely szükségképpen vezetett a Katonafiamnak! megírásához. A vers aztán minduntalan beleavatkozott szerzője életének folyásába, folyton kitérítette azt "normális" medréből. Sikere végképp elkötelezte a szocialista mozgalom és az érzelmes asszony-, anya-, családköltészet művelése mellett. Az 1918-as forradalomban műve különösen ismertté tette írója nevét. A verset röplapként terjesztették, plakátokra nyomták, tömeggyűléseken szavalták. A fehérterror idején viszont nyomra vezető bűnjellé devalválódott, okot adott a költőnő üldözésére. A Horthy-korszakban költője helyét a szocialista ellenzék soraiban jelölte ki, s a szerény keresetű egzisztenciák körébe utalta őt. A nyilas rémuralom idején a Katonafiamnak! alkotójának neve újra feketelistára került, üldözés és menekülés jutott osztályrészéül. Az önéletírás nagyobbik hányada ebben, a híres vers születésétől az 1945-ös felszabadulásig tartó, viszontagságokkal teli harminc évben követi végig a költőnő és családja életét.
Az élettörténet három könyvre tagolódik. A legtöbb érdeklődésre az Egy asszony a milliók közül (1942, bővítve: 1956) tarthat számot, amely az 1918-as őszirózsás forradalomig rekonstruálja az életutat. Akadálytalanul érvényre jut benne Várnai Zseni legfőbb prózai erénye: emlékezete a személyes múlt eseményeinek óriási tömegét őrizte meg, a vele és családjával megtörtént dolgokra visszapillantó figyelme kiterjed a mindennapi élet legapróbb részleteire, legesetlegesebb tényeire, s ezeknek elegendő érzelmi nyomatékot tud adni. Így sző életének tarka szálaiból sokszínű történetet. Hasonló érzékletességgel képes megeleveníteni másoktól hallott történeteket is. Ugyanakkor ebben a kötetben hat a legkevésbé zavaróan a szerző legsúlyosabb prózaírói gyengesége: noha életét írók, festők, újságírók között töltötte, noha az évtizedek során mindvégig kapcsolatban maradt a munkásmozgalommal, a szellemi élet "magasabb" szféráiról, az irodalom, a művészet lényeges esztétikai kérdéseiről, a szocialista mozgalom történetének időszerű erkölcsi, politikai problémáiról alig van érdemi mondanivalója, élete eme rétegét csak nagy vonalakban vázolja föl.
A szülők életének történetéről beszámoló fejezetekben érdekes panorámáját kapjuk a századvég érvényesülni vágyó vidéki, majd szerencsét próbálni a fővárosba költöző kisembereinek. Gyermekkoráról szólva érzékletesen festi le a megélhetésért küzdő, kenyerét szabás-varrással kereső nagycsalád életét. Ugyanakkor egy másik szálon férjének, Peterdi Andornak, a szocialista költőnek nehéz, nélkülözésekkel teli gyermek- és ifjúkorát mutatja be. Majd a párhuzamos szálak lassan elfogynak, s az írónő figyelme egyre inkább saját kitörési kísérleteinek: színinövendék-éveinek, a költővel kötött házasságának, majd költői pályakezdésének leírására, illetve családi életének, gyermekei alakjának megrajzolására irányul.
Az emlékirat második könyve, a Fényben, viharban (1958) párizsi útibeszámoló, illetve a Tanácsköztársaság és a fehérterror éveiről írott emlékezés egybeszerkesztése. Az előbbi elem, leszámítva a második világháborút megelőző évek Párizsának 562hangulatos leírását, csekély érdekességű. Csupán az üldöztetés hónapjairól írott részletek emelkednek föl az első kötet szintjére. Az emlékirat itt megelevenítő erővel idézi föl a forradalmakban "kompromittálódott" rétegnek a terror fékevesztett dühöngése által kiváltott lelki reakcióit, a tanácstalanságot, pánikhangulatot, a megdöbbenés, zavar, félelem atmoszféráját. Sok jellemző epizód, érdekes adalék, jellegzetes helyzet és figura teszi érdekessé a Nem volt hiába (1962) első felét, amelyben lányának emlékeit dolgozza föl, aki tanúja volt a francia összeomlásnak és a párizsiak nélkülözéseinek a német megszállás éveiben. A kötet második része az antifasiszta ellenállás hőseinek állít emléket, továbbá beszámol a szerzőnek és családjának a második világháború utolsó hónapjaiban átélt viszontagságairól.
Prózaírói életművét tehát nem annyira írásművészete, mint inkább mindenkori tárgya avatja figyelmünkre érdemessé. A költő pályakezdése, Jászai Marival való kapcsolatának felidézése, Peterdi Andorról készített portréja, a Katonafiamnak! karrierjének története például sajátos nézőpontból, tanulságosan eleveníti fel a századelő kulturális és életviszonyait. Az olvasó figyelmét azonban az emlékirat további részleteiben az írónő egyre inkább csak az élet válsághelyzeteinek eseménytörténetével tudja lekötni.
