Nádass József (1897–1975) (Munkaközösség)
Nádass József (1897–1975)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Nádass József avantgárd költőként és prózaíróként is számottevő tevékenységet fejtett ki a felszabadulás előtt. Első szépírói pályaszakaszának szétszórt, elsüllyedt értékeit a Hol alszanak a sirályok? című kötetben (1964) igyekezett átmenteni az utókor számára, ezekben a novellákban kristályosodtak ki elbeszélő művészetének azok az értékes elemei, amelyek e korszakának legidőtállóbb művében, A norvég leány (1946) című kisregényében ötvöződtek szerves egységbe. Kedvelt témáját, a feszült történelmi háttér előtt kibontakozó szerelmi történetet e kisregényében norvégiai miliőbe helyezi. Az író szerelmi történeteit mindig a férfi (ez esetben egy lecsúszott lengyel arisztokrata) szemszögéből látjuk. Ő a kezdeményező, a csábító, s a női szereplő az áldozat, ha végül erkölcsileg felülkerekedik is. Több-kevesebb bűntudat, lelkifurdalás, szégyenérzet vegyül a szerelmi kalandokat dicsekedve, kedvteléssel rekonstruáló emlékező hangjába. A norvég leány a szerelem és morál, társadalmi presztízs és férfi–női kapcsolat, vagyoni helyzet és erosz összefüggéseit boncolva világítja át az emberi viszonylatok mélyebb rétegeit. Füst Milán lelkes szavakkal méltatta a mű tömörségét, ökonomikus felépítését. Kétségtelen, hogy ebben a műben nyúlt a legszerencsésebb kézzel a szerelmi témához. Szerkesztőkészsége, stílusalakításának fesztelensége, könnyedsége, életismerete ellenére az ilyen magas szintű epikum csak töredékérvényű volt életművében, A norvég leány legjobb lapjainak művészi színvonalát csak kivételképpen sikerült elérnie. Ihlete hamarosan kimerült; túlcsorduló érzelmességét, szertelenségét nem tudta megfékezni; mondandói gyakran közhelyszerűek voltak, s olcsóbb hatáskeltő eszközökhöz is nyúlt.
A Hol alszanak a sirályok? című kötet nem tartalmaz 1948 és 1957 között született írásokat. Ez a hosszú szünet kettészakítja a prózaírói életművet. 1957 után Nádass József pályája az emlékidézés jegyében indult újra. A már korai prózájában megmutatkozó emlékező hajlamot az öregedéssel járó múltba fordulás megerősítette. Kétkötetes emlékiratának megszületésében közrejátszott az a történelmi kihívás is, hogy bekapcsolódjon az 1919-es Tanácsköztársaság, majd az utána következő emigráció – olykor önigazoló szándékú – újraértékelésébe, valamint levonja a lágerélmények tanulságait. A Láng és korom (1961) és a Karmos évek (1961) című memoárokban megjelenített élettörténet főbb fordulatai: az író I. világháborús sebesülése, amelynek következtében elveszítette egyik lábát; részvétele a Tanácsköztársaságban; bécsi emigrációja; csatlakozása Kassák köréhez, amelynek – mint a Munka című folyóirat munkatársa – tagja maradt emigrációból történt hazatérése után is; a Szép Szó körében eltöltött évek; emigrációja Norvégiában; visszatérése Magyarországra Norvégia német megszállása után; hazatérése az ostrom utáni, szétbombázott Budapestre. Az önéletrajz szerkezetileg nem folytonos, nem egységes, nem ad fejlődésrajzot; hanem az életrajz 558szálára felfűzött kaland- és portrésorozat. A szerző szubjektív nézőpontja túlzottan érvényesül az emlékek felidézése során. Ennek következtében gyakran elrajzolódnak az események és alakok. Az életút jelentéktelen apróságait a könyv indokolatlan részletességgel tárgyalja, adós marad viszont fontos összefüggések megvilágításával. Az emlékirat – hiányosságai ellenére is – egy lezárt korszak tanulságos dokumentuma. Érdekesek azok a részletek, amelyekben a szerző a magyar emigráns szemével láttatja a II. világháború megpróbáltatásaitól viszonylag védett skandináv világot; s különösen emlékezetes a mauthauseni láger poklának megrendítő erejű leírása.
Az emlékidézés novellisztikájában is kiemelt szerepet kapott. Említett gyűjteménye és A hullám című kötetének (1973) ilyen elbeszélései többnyire novellának álcázott, lekerekített önéletrajz-töredékek. A novellaíró Nádass József kiemelkedő teljesítménye a Szümpozion, 1944. Súlyos nélkülözések között élő, folytonos lelki megaláztatásokat elszenvedő emberek a megpróbáltatások szüneteiben, a fizikai erőnlét rovására, hideg téli éjszakákon, a mauthauseni láger egyik barakkjában "szümpozionokat" tartanak; magas röptű szellemi társalgást folytatnak egyén és tömeg viszonyáról, az optimizmus jogosultságáról, a racionalizmushoz való ragaszkodás követelményéről. Az elembertelenítő külső körülményeknek és a humanizmust görcsösen őrző szellemi világnak az egész novellán következetesen végigvitt, keserűen ironikus és megrázóan komoly, végül drámai csattanóval lezárt szembesítése Nádass életművének egyik csúcsteljesítményét eredményezte.
Az idős író fiktív tárgyú novelláiban is gyakran fordította tekintetét az elmúlt évekbe, évtizedekbe. Vagy azért, hogy emléket állítson az antifasiszta ellenállás mártírjainak, és tiszteletet adjon a túlélő harcosoknak; vagy, hogy – meglehetősen anakronisztikus módon – kíméletlenül kigúnyolja a kapitalista világot, pellengérre állítsa a polgári morált; végül azért, hogy elmondja véleményét a közelmúlt megrendítő történelmi tapasztalatairól, az ötvenes évek törvénysértéseiről és az 1956-os eseményekről.
Novelláinak egyik csoportja a hatvanas évek valóságából veszi tárgyát. Jelenkritikája nem kellőképpen elmélyült, gyakran leegyszerűsített és sablonos. Írásaiban jók és gonoszok állnak egymással szemben. A novellák olykor a hűség– hűtlenség, csábítás problémája körül forognak; máskor generációs feszültségeket dolgoz föl az író, az idősebb korosztályhoz tartozó ember érzékenységével; de kedveli a karriertörténeteket is. A negatív figurák közötti konfliktus kibontásakor szabadjára engedi szatirikus hajlamát, csúfolódó kedvét. Rokonszenves hőseinek összeütközései rendre feloldódnak és idillbe torkollnak.
Az emlékirat mellett a prózaíró Nádass legnagyobb vállalkozása Magánember című regénye (1966) volt, amelyben mintegy összefoglalta kései korszakának két vezérmotívumát: az antifasiszta múltidézést és a jelen szatirikus bírálatát. Az egykorú valóságról rajzolt kép azonban nem árnyaltabb a novellákénál; a szereplők beszélgetéseiben és belső monológjaiban feltárult múlt pedig csupán egyik variációja a memoárban és az emlékidéző novellákban már korábban feldolgozott életanyagnak.
559Kései korszakában írott novelláinak harmadik csoportját önvallomások alkotják. Ezek az író derűs s kissé fellengzősnek ható életfilozófiáját közvetítik, s patetikus, moralizáló hangon szólnak az élet nagy kérdéseiről, s vetnek számot az életúttal. Kórházi novelláiban az epikureus és heroikus elemekből összehozott életbölcsesség a legridegebb valósággal, a fizikai rosszulléttel, fájdalommal, sőt a közvetlen életveszéllyel párosul. Ebből a szembesülésből születtek kései korszakának legjobb novellái (Zsuzsanna és a vének, Elpatkol, Nem a kezdete és nem a vége). Az író a túlélő fölényével, öreges hetvenkedéssel, de tárgyilagos pontossággal írta meg bennük a test küzdelmét a pusztulással. A patetikus hangvételt hitelesítette vagy jótékonyan színezte az idős ember rezignációja, öniróniája, az a bujkáló tudat, hogy a gyógyulás csak rövid haladékot jelent.
