Földeák János (1910) (Munkaközösség)
Földeák János (1910)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Földeák János az úgynevezett "munkásírók" csoportjának alapító tagja volt. Költőként indult a harmincas években; ígéretes tehetségének első méltatója Kosztolányi Dezső volt. 1936-tól 1961-ig nyolc verseskötete jelent meg – a sort 1964-ben egy válogatás zárta (Felelned kell!). Amint erről maga is vall némi öniróniával, a költészettől azért fordult el, mert már nem találta elég modernnek verseit: "Én a vers egyik legfontosabb kellékének érzem a rímet és a ritmust, enélkül 548nem tudok verset írni, nem tudok divatos költő lenni, ezért hagytam abba… Ne fanyalogjanak az ilyen öreg, konzervatív költőtől, mint amilyen én vagyok."
Bár már a felszabadulás előtt is írt prózát – a Népszava és a Híd közölte írásait –, szinte észrevétlen maradt. Nem hozott számára nagyobb szerencsét első, kisregényeket tartalmazó kötete sem (Kenyérkeresők, 1945). A Férfiút (1957), amely az előző könyv válogatott anyagából és néhány újabb kisregényből áll, már feltűnést keltett az irodalmi életben. (Az író kezdettől fogva kisregényeknek nevezi rövidebb-hosszabb írásait – ezek valójában inkább novellák, sőt, némely későbbi, "igazi" regénye is mintha több elbeszélésből állna össze.) Második kötetének címadó írása (Férfiút) már fölveti azt a kérdést, amely egész későbbi életművének mindvégig alapmotívuma maradt: hogyan hatnak, hogyan élnek tovább az egyes ember cselekedeteiben, viselkedésében a történelmi sebek. Legyőzhetők-e a múlt árnyai, amelyek egész életünk során befolyásolnak minket, és így átöröklődnek a következő generációkra is? A Férfiút-beli házaspár a háború okozta testi-lelki szenvedéseket próbálja elfeledni, hogy új életet, belső békét teremthessen magának.
Tékozlók (1960) című regénye elkötelezett baloldaliságának és az ifjúságot féltő aggodalmának jó példája. A könyv fiatal hőseinek politikai útkeresését ábrázolja a perifériára szorult ellenforradalmárok kártékony propagandája és a szocializmust védelmező munkások pozitív befolyása közepette. A cselekmény és az alakok sorsa itt még elég mesterkélt. Élőbbnek hat következő regénye, az Eszter és Miklós (1963), amelyben ugyancsak a mai fiatalok sorsán keresztül gondolkodik el írói alapkérdéséről. Miklósnak, a kommunista mérnöknek csalódnia kell szerelmében, Eszterben, aki származása szerint az "úri" osztály gyermeke, s ez a még mindig létező szembenállás szétrobbantja kapcsolatukat. Az író így fogalmazta meg szándékát: "megkíséreltem föltárni belső forrongásaik egyik leggyakoribb indítékának, az egymás iránt sarjadzó érzelmi rokonszenvnek a mi rohamosan változó világunkból eredt gátlásait és torzulásait."
Az Apák lánya (1967) főhőse, Ojtó Péter 1946-ban kerül haza hadifogságból; megtudja, hogy időközben felesége – aki eltűntnek hitte – kislányt szült egy másik férfinak. Kis ideig együtt nevelik a gyermeket, felesége halála után pedig a nagyszülőkhöz viszi a kislányt Ojtó. Amikor a gyerek felnő, Ojtó Péter kinyomozza a trösztigazgató címét, megkeresi az "apát". Az igazgató nem vállalja az apaságot, de nem is utasítja el. Magához veszi a lányt, s a vonzó Nóra jelenléte arra készteti, hogy kiderítse a lány születésének titkát. Ehhez azonban könyörtelenül számot kell vetnie egész múltjával, vissza kell idéznie kellemetlen eseményeket, föltépni fájó sebeket. Újra kell gondolnia, át kell értékelnie házasságának és az érzelmeken keresztül gázoló háborúnak a történéseit. "A háború még nem ért véget. A békekötés csak katonai szempontból tesz pontot a rombolás és öldöklés után, de nem fejezi be az emberek egyéni sorsában keletkezett pusztításokat…" – mondja ki Ojtó. A "nyomozás" sikerrel jár, a trösztigazgató megtalálja Nóra igazi apját, ez azonban nem hoz semmilyen megoldást. Mi sem tudjuk meg, hogyan végződik a történet. A regény azt sugallja: a háború morális kérdései továbbra is befolyásolják életünket, s ezeket a terheket – akaratunkon kívül – az utódok is öröklik. Földeák János stílusa e regényében bensőségesebbé, önvallomásszerűvé válik; a hat 549fejezetből három szolgál arra, hogy a cselekményt előre vigye, a közbeékelt fejezetek pedig levélhez hasonlóak – mintha Ojtó vallana bennük miniszter barátjának –, s ezek a belső monológok, töprengések tárják fel a múltat, keresik a kivezető utat.
Következő kötete, a Hetedik hétköznap (1968) három kisregényt tartalmaz (Hetedik hétköznap, Rómeó, Igazolták magukat). Három hős kerül választás elé az életükben vagy a történelemben bekövetkezett hirtelen változások miatt, s hárman háromféleképp döntenek. A címadó kisregény főalakja, Boros a személyi kultusz időszakában mint igazgató kényszerül sorozatos döntésekre, de az egyre átláthatatlanabbá váló helyzetben elbizonytalanodik: lemond. Ő képviseli a cselekvésre, döntésre képtelen magatartást. Sajnos az író csak a jelenségek ábrázolásáig jut el, a mélyebb okok kereséséhez nincs igazán bátorsága. Hogy ki a felelős az ártatlan áldozatok sorsáért, arról nem mer nyilatkozni, a regényen kívülre utalja a választ ("a párt majd kideríti…"). Érezhetően "ki akarta írni magából" akkori megrázkódtatását; a regény személyes hitele valóban erős. A Rómeó tanárhőse házassága felbomlása és új szerelmének felelőtlensége, árulása miatt áll választás előtt. Az egyébként gyámoltalan tanár ezúttal kikerüli az újabb csalódást: jól dönt. A harmadik útra, a rossz döntés útjára kerül viszont az Igazolták magukat Katinkája. A falusi származású fiatal lány, bár művelt, okos, a fővárosi értelmiséghez tartozó munkatársai előtt folyton bizonyításra kényszerül. "Rangos" házasságkötésre szánja el magát: szeretőjétől ellopja a személyi igazolványát, és az előítéletei miatt vonakodó vőlegény nevében egy a fényképéhez hasonló fiúval áll az anyakönyvvezető elé. ezzel a tettével az új világ új erkölcsének elfogadtatása helyett a konvencionális elvárásoknak hódol be, és akaratlanul is súlyos tragédia előidézőjévé válik.
A történelmi változásoknak az emberi tudatban tetten érhető nyomait kutatja a Négyszer kopogtak az ajtón (1972) című kötetben is. A címadó regény főhőse Puskás Éva, aki négyszer próbál új életet kezdeni. Egyéni sorsának fordulói egybeesnek a közelmúlt magyar történelmének főbb csomópontjaival. Az író négy valóságos kopogtatás, érkezés keretében meséli el Éva életének – egyben az ország történelmének – változásait. Ez az ötlet inkább kárára, mint előnyére vált a regénynek: az egyéni és az országos sorsfordulók túlságosan is illeszkednek egymáshoz, a "váratlan" vendégek a történet nagyon is kiszámítható pontjain érkeznek meg.
Nem kapcsolódik szorosan írói alapkérdésének vizsgálatához két novelláskötete (Vádlottak, 1965; Nők és férfiak, 1970). Elsősorban az utóbbi könyvben mutatkozott be könnyedebb, ironikusabb oldaláról.
Hitvallását, írói munkásságának eredményét ekként összegezte egy nyilatkozatban: "Regényeimben s a magam életében próbáltam szó és tett egységét megteremteni. Mert elmarasztalhatnak göcsörtösségben, stílusbotladozásban, de egyet nem engedek elvitatni: írásaim őszinteségéhez, igazmondásomhoz nem férhet kétség. S minden döcögősségem ellenére talán mondtam valami ma is érvényeset. Ha többet nem, talán azt: szélkakas, ügyes napraforgó sohasem voltam."
