Hazatérés
Hazatérés
Negyedszázados emigráció után, 1944 őszén lépett újra hazai földre. Évtizedeken át erre a pillanatra várt: a száműzetésben a hazatérés esélyeit latolgatta, s bár írásaiban főként múltjával és emlékeivel foglalkozott, az ifjúság, a magyar proletárforradalom napjait idézte, minden munkáját a diadalmas visszatérés reménye, sőt bizonyossága éltette. A szovjet hadsereg tisztjeként érkezett, az első hetektől részt vett a világháború harcaiban. Moszkvát védve önkéntes közlegényként küzdött, Voronyezsnél a félrevezetett magyar katonákat igyekezett felvilágosítani, majd magyar hadifoglyok között tevékenykedett, a Kárpátokban pedig őrnagyként tolmácsolta a fegyverletételre készülő magyar parancsnokok és a szovjet hadvezetőség tárgyalásait. 1944 őszétől a Vörös Hadsereg magyar nyelvű lapját: a Magyar Újságot, illetve az Új Szót szerkesztette. Tanúja volt a demokratikus magyar állam debreceni megszületésének, részt vett Budapest ostromában. Később leszerelt és visszatért az irodalomhoz. Sorra a hazai olvasók elé kerültek írásai: 1946-ban a Szkipetárok és a Kárpáti rapszódia. 1956-ban novelláinak gyűjteményes kötete, 1957-ben pedig – Kun Béla személyének előtérbe állítása miatt megkésetten – az Ég a Tisza. Hamarosan legnépszerűbb íróink egyike lett.
Ars poeticáját világnézete és személyes sorsa határozta meg. Ifjúságában vált kommunistává, négy évtizedet töltött szüntelen küzdelemben, a nemzetközi munkásmozgalom és a magyar kommunista párt harcosaként. "Kevés híján – írja abban a személyes vallomásban, mely 1956-ban Harminchat esztendő című könyvét vezeti be – negyven esztendeje vagyok szemtanúja a világtörténeti jelentőségű eseményeknek, sőt itt-ott mint szerény statiszta, résztvevője is voltam a világot átformáló harcoknak." Legfőbb írói elve ezért a pártosság: a művészetet fokozottan közéleti küzdelmek részesének tudja, saját feladatául a szocializmus ügyének közvetlen szolgálatát választja. "Mindig csak olyankor írtam – vallja előbb idézett írásában –, amikor az írásomra szükség volt – a harcban. Közvetlen céljuk volt írásaimnak, minden írásommal egy-egy konkrét harci feladat megoldását igyekeztem elősegíteni." A pártosság elvét, melyet az imént megfogalmazott, azután publicisztikus írások sorában (Az irodalom pártosságáról, A mi Gorkijunk) ajánlja az újjászülető magyar irodalom képviselőinek.
Az irodalom szerepéről vallott felfogása ugyan változatlan maradt, annál határozottabban megváltoztak azonban írói módszerei, szerkesztő és stiláris eljárásai. Illés Bélát a hagyományos magyar próza képviselőjének szokás tartani. E vélekedést azonban nem annyira az életmű egésze magyarázza, mint inkább a jelentkezés: a Kárpáti rapszódia kompozíciója és stílusa. Vidor Miklós, a regény első kötetének kritikusa így írt 1945-ben: "Illés Béla regényalakító módszere tipikusan 496magyar. Nem a szélesívű, nagysodrású epika lendületével markolja föl anyagát, hanem a realista mindennap-szemlélet anekdotai magból fejlesztő mozaikjából formálja ki." Illést azóta is Jókai és Mikszáth örökösének tekintjük. Bár nem lehet tagadni, hogy valóban a 19. századi prózai hagyománnyal sáfárkodik, mégis ki kell igazítanunk a bemutatkozása alkalmával megfogalmazott kritikai ítéletet. Pályáját ugyanis nem a Kárpáti rapszódia, hanem írói indulása felől lehet megérteni. Első írásai a Nyugat publicisztikus esszéirodalmát követték, a bécsi emigrációban pedig az expresszionizmus pátosza, groteszk és fantasztikus ábrázolása nevelte stílusát. Később Lebegyinszkij, Fagyejev s az ifjú Solohov keltette föl érdeklődését az összefoglaló jellegű, totális ábrázolásra törekvő epikus vállalkozás iránt. Az új igény az Ég a Tisza eposzi kompozíciójában jelentkezett: itt tört utat a nagyregényhez; e műfajhoz szerette volna igazítani az expresszívebb emberábrázolás, a filmszerű cselekményvezetés és a tárgyias dokumentálás lehetőségeit. Mint maga mondja: "Három módszert kevertem össze. Bizonyos mértékig kalandos regényt írtam, bizonyos fokig expresszionista voltam és nem kis mértékben érdekes történelmi olvasmányok közreadója." A módszerek szintézise azonban inkább csak terv maradt, a modernebb eljárások pusztán színezték a hagyományos regénykonstrukciót. Az expresszionizmus és az "új tárgyiasság" hatásával mindenesetre már korábban szakítania kellett, a harmincas évek szovjet irodalompolitikájával nem harmonizáltak az avantgardista kísérletek. Ekkor tért vissza az anekdotikus realizmus hagyományához: általa kerülte el a sematizmus legfőbb veszélyeit, egyszersmind benne találta meg az egyéniségének leginkább megfelelő elbeszélő formát. Ennek az újabb tájékozódásnak az eredménye a Kárpáti rapszódia, amelyben sikerült egy világ emberi teljességét megragadnia és ábrázolnia. Hazatérve – érthető módon – prózájának hagyományos jellegét hangsúlyozta. Egyik nyilatkozatában így beszélt: "Igyekeztem Jókaitól és Mikszáthtól tanulni, akik nemcsak óriási írók, de akik meggyőződésem szerint a legönállóbb magyar prózaírók voltak, és hogy a magyar prózának az általuk tört úton kell továbbhaladnia." Ehhez a kijelentéshez azonban a következőket is hozzátette: "természetesen nemcsak a Jókai és Mikszáth alkotta formát továbbfejlesztve, hanem egyidejűleg ezt a formát új, a mai kornak megfelelő szociális tartalommal megtöltve." Vagyis prózájának újszerűségét a politikai, szocialista mondanivalóban látta. Vállalta ennek a mondanivalónak a formai-kompozíciós következményeit: a hangulatfestő prózastílus helyett az elemző vagy éppen publicisztikus fogalmazást. Mint Sőtér István mondja, emberábrázolását nem az anekdota kedélyes derűje, kritikát és elnézést vegyítő szemlélete, hanem "eszmék és sorsok egymást átható kapcsolatainak feltárása" határozta meg.
