Hamvas Béla (1897–1968)
Hamvas Béla (1897–1968)
(POMOGÁTS BÉLA)
(POMOGÁTS BÉLA)
Hamvas Béla a budapesti egyetemen tanult, majd a Fővárosi Könyvtár tisztviselője lett. Szerteágazó munkássága során foglalkozott irodalommal, művelődés- és tudománytörténettel, pszichológiával, filozófiával, keleti nyelvekkel. Tanulmányai az Athenaeum, Pannonia, Társadalomtudomány, Katolikus Szemle, Protestáns Szemle, Debreceni Szemle, Napkelet, Nyugat, Válasz, Diárium című folyóiratban, illetve a Kerényi Károly szerkesztette Sziget című kiadványsorozat köteteiben jelentek meg. Ezekből a tanulmányokból A láthatatlan történet (1943) címmel adott közre válogatást. Fordításában jelentek meg Hérakleitosz (1936) és Kung-fu-ce (1943) művei, továbbá Henoch Apokalypsise (1945). Az "esszéíró nemzedék" széles körű műveltségét és gondolati igényességét képviselte, személyes kifejezési formáját az esszé műfajában találta meg, az irodalom és a bölcselet határterületén. Filozófiája a "krizeológiai" gondolkodás rendjébe illeszkedett, 1938-ban A világválság címmel jelentetett meg nagyobb tanulmányt és bibliográfiát. Ösztönzői Kierkegaard és Jaspers voltak, az utóbbi bölcseletét Szellem és egzisztencia (1941) címmel mutatta be. A társadalom és kultúra válságát azzal magyarázta, hogy az ember elveszítette a létezés teljességének ismeretét, s elhomályosult előtte a lét eredeti értelme, amelynek a történelem hajnalán még birtokában volt. A kor romboló szellemi válságával szemben az ősi kultúrákban és mítoszokban kereste az emberi lét magyarázatát, ezért fordult érdeklődése a keleti filozófiához és misztikához (az Upanisadokhoz, a Tao-te-king-hez, a tibeti Bardo Tödolhoz, Henoch apokrif irataihoz, Hermész Triszmegistoszhoz), illetve az európai misztika (Eckhart mester, Jakob Böhme, Franz Baader) műveihez. Ezekről a művekről adott képet a Száz könyv (1945) című tanulmányában, illetve Anthologia humana: Ötezer év bölcsessége (1946) című szöveggyűjteményében. Az ősi tradícióra akarta felhívni kortársai figyelmét, az "aranykori hagyományban" találta meg a "scientia sacrát", amely a létezés végső értelmét tárja fel. A költészetet, a művészetet e "scientia sacra" letéteményesének tekintette, ez a meggyőződése szabta meg művészetszemléletét.
Kezdetben bizalmatlanságot érzett a művészi avantgárd iránt: A kubizmus (1944) című tanulmányában az absztrakt művészet geometrikus, racionalista jellegét vetette el. A művészeti szürrealizmusban és absztrakcióban viszont ugyanazt a metafizikai igényt ismerte fel, mint az archaikus művészetben. E felismerés jegyében vállalta a magyar avantgárd művészetteoretikusának feladatát. Feleségével, Kemény Katalinnal írott Forradalom a művészetben: Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (1947) című könyvében Ferenczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos munkásságától az Európai Iskola tevékenységéig tekintette át a magyar művészet történetét. A szürrealizmusban és az absztrakcióban a mágikus művészet örökösét látta, a ,.tremendum"-ot: "a megborzongató 473magasabb hatalom jelenlété"-t fedezte fel, amely az emberiség ősi tradícióját és kollektív élményét fejezi ki. Ennek a felfogásnak az alapján állította szembe egymással a "realista" és az "absztrakt" művészetet: "a közösségi életrend individualizálódása a művészetben minden esetben úgy jelentkezik, hogy a művészi alkotás tremendum jellegét elveszti és egyéni gyönyörködés szenzuális tárgya lesz, ehhez képest a szenzuális (realisztikus) ábrázolásra tér át és merő érzéki látvánnyá válik, az individuális életrend kollektivizálódása pedig a művészetben mindenütt úgy jelentkezik, hogy a művészi alkotás merő érzéki látványszerűségét leveti, szenzuális ábrázolási módjától (realizmusától) eltávolodik és az, ami régebben csupán műtárgy volt, most mágikus megszólító erejű tremendum lesz s ehhez képest imaginitív ábrázolásra tér. E törvényszerűség alól kivétel nincs."
A modern képzőművészetnek ezt az elméletét igen élesen támadta a marxista ideológiai kritika. Ennek a támadásnak a következtében szorult ki Hamvas Béla a szellemi életből, 1948-ban könyvtárosi állását is elveszítette, nyugdíjaztatásáig vidéki építkezéseken dolgozott. Néhány fordítása jelenhetett meg csupán, 1963-ban az ő tolmácsolásában adták ki a japán Muraszaki Gendzsi regénye című művét. Számos tanulmánya, valamint szinte teljes szépirodalmi munkássága kéziratban maradt, és csak a nyolcvanas évek közepétől került a nyilvánosság elé.
Az avantgárd mozgalom felújulása, elméletíróinak nyilvános fellépése csupán időleges lehetett, a magyar avantgárd "utóéletének" e mozgalmas szakasza az 1945–1948-as korszak irodalmi és művészeti életével párhuzamosan haladt. A Kortárs munkája viták között folyt, az avantgárd mozgalom és a kommunista kultúrpolitika ellentétei újultak fel, ha a koalíciós viszonyok egyelőre fékezték is az összeütközéseket. Kassák Lajos 1947. október 19-i bevezető előadása a Zeneakadémián (Szemtől szembe) vagy a Kortárs megindulásának első évfordulójára írott programcikke (Visszapillantás és tovább) a művészet függetlenségét kívánta, és hasonló elveket képviselt Kállai Ernő (Művészet és tömeg) vagy Justus Pál (Művészet–valóság–világnézet) is, midőn a közérthetőség követelményével, illetve az avantgárdnak az új társadalomban betöltendő szerepével foglalkozott. 1947 márciusában – az író hatvanadik születésnapja alkalmából – Lukács György is állást foglalt a Kassák körül folyó vitában, s noha méltányolta munkásságát, lényegében megtagadta tőle a forradalmi irodalomnak kijáró elismerést: "A forradalom – fejtette ki – Kassáknál csakhamar átalakult a forma forradalmává… A Kassáknál megszólaló magyar munkásértelmiség hangja sohasem emelkedett gorkiji magaslatra: a munkásosztály létén, tudatfejlődési és világtörténelmi perspektíváin keresztül az emberiség nagy problémáinak konkrét feltevéséig" (A hatvanéves Kassák).
Lukács György Az absztrakt művészet magyar elméletei című 1947-es bírálatában azokat a nézeteket utasította el, amelyeket Kállai Ernő A természet rejtett arca, illetve Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a művészetben című munkája képviselt. Következetes elemző munkával mutatott rá az avantgárd elméletíróinak irracionális idealizmusára, az elméleti koncepciók bírálatával együtt azonban rendkívül mereven utasította el a modern művészeti irányzatokat, s türelmetlenül politikailag károsnak minősítette a könyvek szerzőit, illetőleg kétségbe vonta 474politikai tisztességüket. Lukács György bírálatára még válaszolt Hamvas Béla, a további érdemi vitának azonban már nem volt kifutási lehetősége: 1948-ban Kassák folyóiratait és az Európai Iskola tevékenységét egyaránt megszüntette a kultúrpolitikai vezetés.
A magyar avantgárd íróinak jóformán egy egész évtizedre el kellett hallgatniok. 1956-ban jelentek meg Kassák Lajos válogatott versei, majd sorozatosan régebbi és újabb művei, közöttük művészetelméleti és -kritikai írásai. Megjelentek a magyar avantgárd mozgalmak más képviselőinek (Barta Sándor, Mácza János, Németh Andor, Kállai Ernő, Hevesy Iván, Tamkó Sirató Károly, Palasovszky Ödön) művei is, és a hatvanas évek közepétől megindult a magyar avantgárd irodalmi és művészeti eredményeinek, valamint hagyományainak tudományos birtokbavétele. Szabolcsi Miklós, Rónay György, Illés László, József Farkas, Béládi Miklós, illetve a kezdeményező szerepet vállaló Bori Imre kutatásai jelölték ki a magyar irodalmi avantgárd történeti helyét. A kutatások ösztönzésében fontos szerepet vállalt Kassák Lajos A magyar avantgárd három folyóirata című összefoglalása, amely először a Helikon 1964-es évfolyamában, később könyv alakban is (Az izmusok története, 1972) megjelent. Az 1975-ben megnyílt Kassák Múzeum a magyar avantgárd emlékeinek gyűjtése és kiállítása révén segíti elő a kutatásokat. Az avantgárd poétikai és technikai eredményei ismét integrálódtak a magyar irodalomba, s a hetvenes években megjelentek az újabb (lingvisztikai és szemiotikai) jellegű avantgárd irányok hazai változatai is. Kezdetben az újvidéki Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely hatása érvényesült, főleg a párizsi folyóirat támogatta az újabb avantgárd irodalom hazai képviselőit, a Műhely adta ki Mándy Stefánia válogatott verseit (A kés a kéz a hal, 1970), illetve Erdély Miklós szövegkonstrukcióit (Kollapszus orv, 1974). Költészetünk fiatalabb nemzedékeinél (Tandori Dezső, Oravecz Imre, Péntek Imre, Zalán Tibor, Szkárosi Endre munkásságában) ugyancsak szerepet kapnak az avantgárd szövegalakító eljárásai.
