Koroda Miklós (1909–1978) (Munkaközösség)
Koroda Miklós (1909–1978)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Koroda Miklóst regényírásra elsősorban családi hagyományai indították, hiszen apja, Koroda Pál volt Reviczky Gyula költői pályájának nagy összefoglalója s e pálya dokumentumainak rendszerezője és közzétevője. Nem kisebb szerepet játszott azonban pályaválasztásában kalandozásra és szertelenségre hajlamos egyénisége. A biztosnak látszó tisztviselői életmódnak gyökeresen hátat fordított, és Itáliába utazott világot látni. Műveltségének egyik alapja a magyar és idegen nyelvű klasszikusok ismerete volt; olaszországi útjáról hazatérve pedig politikai látóköre is bővült. A fasizmus térhódítása idején polgári lapoknál helyezkedett el. Első regénye, A világ csak hangulat (1939) is ebben az időben született. Reviczky-regénye osztatlan sikert aratott olvasmányosságával. Eletének egyetlen irodalmi díját, a Ferenc József-díjat kapta érte.
A Reviczky-örökség és a klasszikus műveltség táplálta azt az érdeklődést, mellyel a történelemhez fordult. Művek egész sorát alkotta hazánk történelmi nagyjairól: költőkről, politikusokról, parasztforradalmárokról. Fantáziáját megihlették a magyar felvilágosodás alakjai (Megvilágosodott már, 1942 – Batsányi Jánosról; A magyar felvilágosodás breviáriuma, 1944). Kossuthról és a parasztvezérekről ír: ismeretterjesztő és szépirodalmi műveinek (Az alföldi parasztmozgalmak, 1946: Kossuth Lajos üzenete, 1948; Budai Nagy Antal, 1951) elsősorban tájékoztató értékük van. A sztalinizmus időszakának törvénytelenségeit ő is megszenvedte. A bohém lelkű, világcsavargó Koroda Miklós részben ezért is magányos ember lett. Élete utolsó éveit két nagy lélegzetű regénytémának szentelte. A kettő közül csak az 313első valósult meg maradéktalanul: Karacs Kristóf, a garabonciás festő története, melyből négy, összefüggő regény született (Látóhegyi asszonyok, 1959; A Holt-Szamos két partja, 1962; Pataki tengerészek, 1966; Az istennő ölében, 1969). Hegedüs Géza, az író jó barátja és a róla szóló egyetlen, átfogó tanulmány szerzője szerint: "ahogy a négy regény egymás után más-más helyzetekben mutatja meg Karacs Kristófot és kalandjaiban a bontakozó magyar szocializmus hiteles mellékügyeit… az olvasó egyre inkább ráismer arra a kopasz, barázdált arcú, fájdalmait és csalódásait humorba rejtő férfira, aki az utóbbi másfél évtized Koroda Miklósa volt." Végső korszakának művét, A torony történetét, melyben óriási látomásban bontakoztathatta volna ki hat évszázad hangulatát és történelmét – már nem tudta bevégezni. A tetralógiának tervezett műből csak két kötet látott napvilágot: a Bolondok tornya (1974) s utolsó regénye, a Gyönyörök kertje (1978). Ahogy Hegedüs Géza szellemesen megfogalmazta: "a Torony sorsának mondanivalója semerre sem mutat. Hanem, aki figyelemmel kíséri a magyar irodalom egészét, nem mehet el észrevétlenül az öncélú stílusbravúr ilyen impozáns csődje mellett." E regényfolyamokban megmutatkozik írójuk kalandvágya. Mesélőkedve, anekdotázása és ködképes, fantasztikus látomásai azonban szétfeszítik a regény műfaji kereteit, csak egy-egy csillogó, kultúrtörténeti értékű mozaikja maradandó, felvillantva az író különös egyéniségét, eredeti szemléletmódját.
