Takáts Gyula (1911)
276Takáts Gyula (1911)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Takáts Gyula prózai termése lírájához hasonlítva elenyészőnek látszik. Valójában azonban a két műfaj szervesen összefonódik gazdag életművében, azokat a témaköröket, melyeket verseiben is felvillantott, illetve lírájának visszatérő, fontos motívumait regényeiben és elbeszéléseiben más nézőpontból ugyan, de alaposan kidolgozta. Az érintetlen természeti közeg, a natúra ismerete, szeretete és a modern ember számára is kiaknázható erkölcsi tartalmai – vezéreszméi prózai műveinek. Ezekben is tetten érni a költő szemléletmódját: műveinek cselekménye a legritkább esetben lineáris; sokkal szívesebben rajzol változatos színekben pompázó mozaikokat, természeti képeit érezhetően a képzőművész látása inspirálja. Nem a cselekmény vezetését érzi elsőrangú feladatának, hanem az érzéstömbök minél plasztikusabb megrajzolását, alakjait sokszor lebegik körül sejtelmes árnyak, s jó néhány művében uralkodó a tragikus elem. Költészetében talán az erkölcsi szándék képi megvalósítása a legjellemzőbb törekvés. Nagyjából ugyanez mondható el prózájáról is, azzal a különbséggel, hogy regényeiben és elbeszéléseiben a nosztalgia, a tanító szándék s olykor a leleplező irónia uralkodik.
Kevesen ismerik hozzá hasonló mélységben a berki emberek világát. Egyfajta ősi, már-már primitív életérzést, melynek jellemző eleme a természettel való szoros kapcsolat. Az emberi és a naturális világ egymásra utalva, szinte változatlan szimbiózisban él, s mihelyt valami külső behatás éri, rögtön felborul ez a kényes, évszázados egyensúly. Doktori értekezésében (A somogyi Nagyberek, 1934) tudományos alapossággal tárta föl ennek az életformának legfontosabb jellemzőit, de ember és természet harmonikus viszonyának megváltozásáról olyan tapasztalatokat is átélt, melynek tanulságait sokkal egyértelműbben, távlatosabban fogalmazhatta meg regényeiben és elbeszéléseiben. Már a Diárium Könyvtár sorozatában megjelent Vágják a berket (1942) című kisregényében is érezni a távlatteremtés szándékát. A békés, idilli életforma ősi gyökerekből ered, a berki emberek észjárását nem fertőzi a civilizáció, a haszonszerzés vágya, hiszen ebben a környezetben a társadalmi különbségek jóformán ismeretlenek. A fejlődést azonban nem lehet megállítani: a berket le akarják csapolni, s a szivattyútelep megjelenése nemcsak a táj arcát formálja át, hanem az emberek tudatát is. A végzet, mely eddig láthatatlan volt, most hirtelen lecsap, s a tragikus elem lesz az uralkodó. A lelkek egyensúlyát a téboly lendíti ki, s a kisregény azzal a komor felismeréssel zárul, hogy amit mi fejlődésnek látunk, lehet visszalépés is, ha nem óvjuk a tiszta, nemes emberi értékeket, tartalmakat. Ennek belátására azonban a felnőttek társadalma mintha már nem volna képes.
Jóval később, az Egy flóbertpuska története (1967) és a Vitorlás a berken (1971) című regényeiben a gyermekszereplők térnek vissza az érintetlen természetbe, s annak tapasztalataival szembesülve lesznek igazán érettek – erkölcsi vonatkozásban is. Megtanulják, hogy a természetet nem szabad kizsákmányolni, hanem meg kell hallgatni és meg kell fogadni tanítását. Erre azonban csak a fogékony érintetlen gyermeki lélek képes igazán. Ahogy az utóbbi regény tengerészkapitány fogalmazza meg: "Nem érted te ezt… Ezt már csak a gyerekek értik, meg én." Bár mindkét művet az ifjúsági regények sorában tartja számon az irodalmi közgondolkodás, 277valójában szervesen beilleszkednek abba az európai regényfolyamba, amely a gyermekvilág közegében ábrázolja a világ elembertelenedésének fájdalmas következményeit. Ezen a tényen mit sem változtat e művek hangsúlyozott tanító szándéka, amely itt-ott kiütközik a cselekményből, megbontva annak egységét.
Bár nem jellemző műfaja a publicisztika, prózájának természetéről elárulnak egyet-mást azok a cikkei, amelyekben szülőföldjéről, Tabról, a Balatonról és évtizedek óta választott otthonáról, Kaposvárról írt. Régebbi vallomásainak adatai természetesen ma már csak kuriózumok, de pontosan megmagyarázzák regényeinek szándékát; más-más írói eszközökkel, egymástól eltérő cselekményfonalat gombolyítva, de minduntalan a kisvárosba térnek vissza a regények; s leggyakrabban a berki környezetbe, az egyszerű természeti emberek világába az elbeszélések.
Lírájának egy korszakát erősen áthatotta a görögös szemléletmód. Ahogy az antikvitás nagy lírikusai, ő is isteneket látott s láttatott az érintetlen természetben, olyan egyensúly, klasszikus derű lehetőségét sejtetve, amelyet alig-alig vesz észre a megfáradt emberi tekintet. Sámson Felícián – a névadásnak is egyfajta üzenete van –, a Polgárjelöltek (1945) tragikus főhőse is "görög mintára élte napjait e becsületes dombok között, akadémiai ligetében. Háza félig villa, félig pedig borház volt." De alkalmas lehet-e a kisvárosi közeg a görög eszmény megvalósítására, olyan életforma megteremtésére, melyben a szemlélődés, az egyensúly az igazán fontos. Már a főhős családi nevének a bibliai előképre való utalásával is jelzi az író a feltevés képtelen voltát. Felíciánban hiába kelnek nagy elhatározások, sem ő maga, sem osztálya nem eléggé erős, hogy ezeket végbevihesse. A Polgárjelöltek ugyanis nemcsak a kisváros természetrajzát nyújtja (és ebben bizonyos mértékig Kosztolányi egyes regényeit nevezhetjük előképének), hanem a polgárság életképtelenségét is ábrázolja. Takáts Gyula finom iróniával leplezi le a középosztálynak azt a mentalitását, mely a két világháború közötti korszak Magyarországát jellemezte. A rangkórság, a társadalmi különbségek tiszteletben tartása, az egyenlőtlenség konzerválása – ezek azok az életeszmények, melyeket e kisváros polgárai és polgárjelöltjei igyekeznek minél szívósabban őrizni és kiteljesíteni. Nem a polgárosulás igénye hatja át e kisváros lakosait, hanem egyfajta feudális, idejétmúlt szemléletmód, mely Sámson Felíciánt arra késztette, hogy visszavonuljon "a szürke porondról". Egyénisége, megjelenése amúgy is gátlásos; félénk lelkületű ember, s részben ez okozza tragédiáját. Egymás után érik a csapások, s azokat nem képes feldolgozni magában. Amikor felesége megcsalja, teljesen meghasonlik, s elmegyógyintézetbe kerül.
A Polgárjelöltek három különböző stílusréteget és szemléletmódot olvaszt magába. Az író finom érzékkel kamatoztatja a lélektan meglátásait, s ebben a regényében is fel-felsejlik az a balladás, tragikus látás, amely szinte minden prózai alkotásában jelen van. Mindezt azonban ellenpontozza az áradó komikum és derű, amely nem az egyéniségek, személyiségek jelleméből következik, hanem osztályuk magatartásából és életideáljaiból. Ennek megjelenítése emeli túl a Polgárjelölteket egy már-már anekdotikus sors ábrázolásán, ez lop bele olyan társadalombírálatot, mely jellemezte a kor polgári tendenciákat ábrázoló többi regényét is. Cselekményvezetésére 278bizonyos mértékig talán a detektívregény is hatott: az előre nem látható fordulatok, váratlan, olykor motiválatlan események legalábbis ezt sejtetik. Várkonyi Nándor a mű költőiségét hangsúlyozza értő méltatásában: "Leírásai, természeti képeinek színes, impresszív elevensége valódi költőre vallanak, s talán furcsán hangzik, de költői a komolyság is, amelybe humorát burkolja."
A Polgárjelöltek világát, a polgári szemléletmód, életforma nyitott, megoldatlan kérdéseit állítja a középpontba másik regénye is, az 1957-ben megjelent Színház az Ezüst Kancsóban. E regény tere némiképp mégis szűkösebb az előzőnél. A regénybeli Bakád, e süppedt, mozdulatlan kisváros díszleteit a jelek szerint kitűnően ismerte az író: mintája az életrajzában is szerepet játszó Nagyatád volt (a leírások megfeleléseit érzékenyen elemzi a költő monográfusa, Laczkó András). A regény ábrázolta kisvárosra a várakozás s ugyanakkor a minden váratlantól való rettegés a legjellemzőbb. Itt is uralkodnak az előítéletek, ennek a közegnek is sajátja, hogy ki-ki féltékenyen őrzi társadalmi rangját. Takáts Gyula nem logikusan végigvezetett cselekményt akart adni e művében, inkább hangulattömböket rajzol; Kosztolányi Dezső után ezúttal Krúdy Gyula volt a vezércsillaga, a Krúdy-művekre jellemző könnyes nosztalgia azonban teljesen hiányzik művéből.
Annál inkább érezni a fájdalmat, a múlt megbecsülésére és megértésére intő szándékot elbeszéléseiben, melyekből Kinek könnyebb? (1963) címmel adott ki válogatást. A novellák többsége ugyanazt a közeget ábrázolja, amit pályakezdő kisregénye, bennük azonban megnő a pillanat szerepe. Ezekben a tömör, gyakran tragikus életképekben lesz uralkodó s meghatározó prózájának egyik alapvető törekvése, a líra és a próza határvonalainak feloldása. Mindenestől lírai például A pásztor című elbeszélése, melynek főhőse mit sem törődik a háború pusztításaival, ugyanolyan eltökélten hajtja nyáját, mint a boldog békeidőkben. Alakja jelképpé magasodik, a vállalt feladathoz való hűség, a nehéz körülmények közötti kitartás szimbólumává. Olyan embereket, egyszerű, mégis az életben majdnem mindig eligazodni tudó személyiségeket jelenít meg, akik a körülmények szorításából kivágva magukat, új életkereteket tudnak teremteni a maguk számára. Az Esőhozók parasztjai ilyen erények birtokában mentik meg az aszály miatt már-már pusztulásra ítélt termést, s egyfajta értékőrző, értékmentő magatartás jellemzi az Ellenséges világ ravasz főhősét is.
Míg regényeiben a leírások, képek inkább a díszletet színezték, gazdagították költői elemekkel, az elbeszélések tájrajza már mindenütt költői teljesítmény, amely mintegy bizonyítja, hogy műfajmegújító kísérleteit, a próza költőivé tételére tett erőfeszítéseit legjobb alkotásaiban siker koronázta.
