Napló és versek
Napló és versek
A két háború közötti magyar próza egyik legnagyobb hatású, legsikeresebb prózaírója. 1945 és 1948 között – külföldre távozásig – még hét könyve jelent meg itthon: egy verskötet, két regény, egy kötetnyi karcolat, esszéinek gyűjteménye, útinaplója s a Napló 1943–1944.
Az író, aki az Egy polgár vallomásait írta, később sem tagadta meg önmagát: írásait úgy is olvashatjuk, mint egyetlen, végtelen hosszúságú regényt, mely a Polgárról szól. A Napló (1946) is szerves része ennek a széles, hol erőteljesebb, hol lanyhább sodrású hömpölygésnek. Sokarcú könyv: önvallomás, műhelytanulmány, kordokumentum – mindenekelőtt azonban a háborús Budapest regénye és egy lelkiállapot, egy magatartás rajza, egy budapesti íróé, polgáré, aki maga Márai Sándor. Ez a mű kulcsfontosságú az 1944–1947 között megjelent Márai-művek sorában; világosan és egyértelműen nyilatkozik meg benne az általa képviselt magatartás jellege, az író egyénisége. Fontos dokumentuma a kornak, melyben született: egyfajta – lehetséges – látószöget kínálva történelmünk e viharos és tragikus szakaszához.
"… Nem tudok másként írni, csak a láthatatlan nyilvánosság számára, úgy, ahogy e jegyzeteket papírra vetem; tehát címmel, szándékkal, megszerkesztett tartalommal… Hiúság ez? Vagy a mesterség egyfajta kényszere?" – írta Márai az Ég és föld című kötet Napló című kis jegyzetében. Naplója valóban nem az asztalfióknak íródott, hanem a közönségnek; reflexiói a magánélet belső, intim köreit csak megszűrve engedik át. Őszintesége mégis csorbítatlannak tűnik: a belső, lelki folyamat, amelyet ábrázol, spontán módon, öntörvényűen bontakozik ki az olvasó számára. Nemcsak letisztult, végleges megfogalmazásokat enged át a mesterség kontrollján az író; hanem a belső vívódás, töprengés gyakran ellentmondásokba keveredő reflexióit: a fájdalom, a kétségbeesés, a szégyen, az elkeseredés hiteles szavait is.
"E kertelő, vádoló, gyilkoló világban az író őrizze meg pártatlanságát; ne kerteljen; ne vádoljon; s ha feléje sújt tőrével az orgyilkos, fedje el arcát kezével, néma mozdulattal. A lázadó idővel szemben nincs más fegyverünk többé, csak a magatartás" – hirdeti a passzív rezisztencia, a kívülállás álláspontját. Ehhez a magatartáshoz nem egy világirodalmi példától kaphatott mintát és önigazolást. Legfőképpen két, talán legkedvesebb szerzőjétől: Montaigne-től és Goethétől. Hiszen Montaigne, mint az Ihlet és nemzedék (1946) egyik esszéjében olvashatjuk, a legnagyobb világnézeti harcok idején is "megmaradt bírónak és pártatlannak, mint Erasmus"; hiszen az ő "dolga annyi, hogy egy korszakban, amikor mindenki agyon akar verni mindenkit, s ezt a meggyőződés hevével cselekszi – s ez a legveszedelmesebb –, megírja Essais címen mindazt, amit az emberekről megtudott". Márai igyekszik megfelelni a vállalt szerepnek; akkor is, amikor már közeli a veszély. Mert amint sokasodnak a Napló bejegyzései, úgy foszlik semmivé a 138titkon táplált remény, hogy a háború megkíméli Magyarországot, hogy az a légörvény közepén megmarad az egyetlen nyugalmi pontnak… Márai ír és olvas, a szirénák vijjogása közben is; szenvtelenül és megingathatatlanul őrzi a magatartást, amelyről úgy véli: az egyetlen lehetséges, morálisan elfogadható felelet a világ kihívásaira. De az események egyre gyakrabban zökkentik ki nyugalmából. A németek megszállják Magyarországot; a zsidóüldözés egyre nagyobb méreteket ölt; dühöng a nyilas terror, az ország a vesztébe rohan. "Szégyen a napon járni." – jajdul fel az író. S egyre égetőbben merül fel gondolatvilágában a felelősség kérdése. Növekszik a magyarság további sorsának előrevetülő, cseppet sem biztató árnyéka, láthatók már "Hitler utolsó csatlósa" megbélyegző szerepének következményei: "Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük."
Az idő haladtával és a háború eseményeinek, katasztrófájának egyre nyilvánvalóbbá válásával kénytelen feladni a hűvös kívülálló nézőpontját, s feljegyzései mind szenvedélyesebbé válnak.
Nemcsak a Napló idézi fel a halál árnyékában nosztalgikus sóhajjal a béke színhelyeit és jeleneteit, hanem a háború alatt írt versek is. A Verses könyv (1945) egy összefüggő lelki folyamatrajz tükre; a költő először általános tárgyakat: az alkotó és a világ viszonyát, az élet és a halál, az Isten és a szenvedély titkait veszi célba. Majd mintegy ráébredve a jelen valóságának szörnyűségére, hátborzongató, apokaliptikus rémségeire, a múltba menekül, lírai önéletrajzot ad, egyfajta számvetést.
Márai, a költő – ellentétben a prózaíróval – soha nem tudott teljesen önálló világot teremteni verseiben, bár kétségtelen, hogy azok hangvételében van valami jellegzetesen "márais". Sokféle kifejezésmódból ötvözi ezt a hangot; a szikár tényközlést Szabó Lőrinctől, az impresszionista színezést Kosztolányitól, a versmondatszerkesztést Babitstól, a szimbólumokkal dolgozó, patetikus drámaiságot a századelő költőitől tanulta. Képvilága, metaforarendszere azonban mintha már az "újholdas" nemzedék 1945 után kibontakozó kifejezésformáit előlegezné meg, nyelvi fegyelmezettsége, pontossága – mely csak ritkán hagyja cserben – szintén ebbe az irányba mutat. A Verses könyv színvonala nem egyenletes; egy-egy strófájában megbicsaklik a hang, lírai üresjáratok tűnnek fel – ez azonban alig csökkenti az egész mű sodró lendületét, a lírai feszültség vibráló intenzitását. A feszültség biztosítéka és forrása: a lírai én, a költő egyénisége, személyisége, az ábrázolt belső történés hitelessége. Lírájában a drámai és epikai elemek igen nagy súllyal vannak jelen; a szonettek nagy része epikai funkciót vállal; más része drámai monológként is felfogható. A Verses könyv szerkezetét is egy belső történés folyamata tagolja; ezek a szubjektív érzés- és gondolat-, hangulat- és emlékezésmozzanatok vetülnek ki a költői önmegszólítás, az egyes szám második személy állandó szerepeltetésével egy grammatikailag objektív, epikai-drámai közegbe.
