Galabárdi Zoltán (1928) (Munkaközösség)
Galabárdi Zoltán (1928)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Galabárdi Zoltán pályája feltűnést keltő, sikeres regényekkel indult. Közvetlenül az 1956-os események tragikus végkifejlete után a szocialista irodalom apálya és fokozatos "magához térése" idején nemcsak nyíltan vállalta a közvetlen politizálástól vissza nem riadó, hitelesen agitatív realizmust, de műfajilag is újított: bővérű szatírákkal, népi humortól, pártos indulattól, világnézeti igényességtől és leleplező kritikai éleslátástól egyénített regényekkel jelentkezett. A Papsajt (1958) és a Cigányút (1959) nagy lélegzetű, mulattató s ugyanakkor "véresen komoly" szatírák az 50-es évek viszontagságairól, a cikk-cakk politikát kihasználó bal- és jobboldali karrierizmusról, a népellenes bürokratizmusról. A görbe tükör, amit Galabárdi a társadalom elé tartott, felerősítő fényvisszaverőnek is bizonyult. A könyvek kritikusságát, vélt vagy tényleges egyoldalúságait annak idején többen kifogásolták, némi funkcionárius-ellenességben is elmarasztalták. Ha nem is teljesen jogtalan, de alapvetően téves volt ez a megközelítés: inkább a komikai erő harsánysága, a szatírai leleplezés olykor szinte szájbarágó politikai direktsége s a túlméretezettség az, ami a mai olvasóban keletkező, egészében jó élményt némileg gyengíti. Azóta tulajdonképpen más műfajokban sem múlta felül Galabárdi az e szatirikus nemben elért saját jó teljesítményeit, alkata, írói módszere mintha eleve a hagyományos típusú, pikareszk jellegű szatirikus realista nagyregényre predesztinálná. A későbbi művek alapján talán nem teljesen jogtalan ez a megállapítás.
A szatirikus regényeket ugyanis "komoly" könyvek követik Galabárdinál, de már sikerrel. A Kígyókő (1960) a polgári csábításnak engedő volt "népi káder", valamint a dogmatikussá torzuló funkcionárius szembesítésével időszerű társadalmi témába vágott. A szocialista szándék azonban – a túlírtság, sematikus erőtlenség miatt – nem tudott kiteljesedett nagy realista regénnyé érlelődni. Vitathatatlanul jelezte mégis – s ez történeti értéke – azt a centrális élettényt, modell-szituációt, amely a 60-as évek első felében, immár magasabb színvonalon, feszesebb, érettebb könyvekben, Sánta, Somogyi Tóth, Darvas, Csurka, Mesterházi és mások műveiben a "megbillenő" kommunista értelmiségi figurájában tipizálódott. A naturalizmus és a politikai elkötelezettség ügyetlen tendenciózussága okozza a 700 oldalas Átkozottak (1961) felemás voltát. A spontán életszerűség és a szélesívű társadalomrajz írói igénye csak félsikert hozott: megrázó a 30-as évekbeli érzéketlen "keresztény-nemzeti" szellem falusi országlásának bemutatása, de a púpos szobrász-kisfiú extrém életének és pusztulásának már-már morbid leírása szélsőségessége okán gyengíti a társadalmi-világnézeti üzenet hitelét s erősíti 1138a közvetlen politikai állásfoglalást sugalló dialógusok kongó tézisszerűségét. Amikor viszont a szatírához tér vissza Galabárdi, mindjárt otthonosabban ír; ha kissé didaktikus is a Mózes (1963), ha néhol szájbarágó is a munkások közt is a reális veszélyt jelentő kispolgáriasodás szatirikus leleplezése, a kedves-derűs történet kétségtelenül olvasói élményt nyújt.
A kedvelt témákat azonban mintha "kiírta" volna magából Galabárdi. A 60-as évek derekának új típusú, bizonyos értelemben bonyolult valósága az írói világlátás és problémafelvetés iránt is módosult igényeket támasztott. Irodalmunk fejlődésében ekkorra már az erővonalak némi átrendeződését, a realizmus gazdagodását, s emellett a modern törekvések pozitív "kihívásainak" megélénkülését tapasztalhatjuk. Galabárdi Zoltán pályáján is egyfajta fordulat jeleit érzékelhetjük. Kisregénye, A világ rendje (1963) az eddigi széles ívelésű, cselekményes-anekdotisztikus módszer helyett a belső emberi világ ábrázolására tesz kísérletet; az önző kisparaszti életforma "lélektani" válságát, illetve e válságnak a szocializmus talaján immár emberséges oldási lehetőségeit bizonyítja. Sőt, a hat év múlva kiadott Megjegyzem… című kötetben az 1963-ban még 126 oldalas szöveg 25 lapos novellává karcsúsodott, jelezve a fegyelmező írói önismeret elmélyülését.
Változást tükröz a Jégvirág című regény is (1965): a korábban jelesül direkt politikai konfliktusok helyett itt már inkább az életformák ütköztetése a jellemző; a régi kispolgári-kuporgató morál és a proletárok közösségi érzéséből sarjadó modern erkölcsiség feszül szembe egymással a fiatal pár házasságának szétesésekor. Szóvá tehető ugyan egyik-másik figura motiválatlansága, valamint az, hogy az öreg kommunista barátnak, mint szinte az egyetlen biztonságot-bizalmat nyújtó "pozitív hősnek" az alakja némileg egyoldalú társadalomképet tükröz. De feltétlenül üdvözlendő a korábbinál feszesebb, korszerűbb ihlet, a rokonszenves mondanivaló és az igényes olvasmányosság.
Folytatható tendencia lett volna ez, Galabárdi azonban megtorpant. A Megjegyzem… (1969) című novelláskötet címadó írása széteső, csapongó, korszerűtlenül moralizáló írás; erőtlen szatíra Az utolsó bakonyi betyár is. Az 1919-es történetet feldolgozó rövid Egyszeregy… (1969) is inkább töredéknek tekinthető. De talán erőgyűjtés, felkészülés is volt újabb művekhez.
1976-ban megjelent, Rókatánc című novelláskötetének darabjai a régi Magyarország társadalmának anakronizmusát idézik (A jelentés); érdekes jelenetekben elevenítik fel a második világháború, a felszabadulás időszakát (Scherzo, Agyú négyig), s a felszabadulás utáni társadalmi változások emberformáló hatásának érzékeltetésére is kísérletet tesz, gyakran választva novellahősként a harcoló katonákat, honvédeket.
