Örvös Lajos (1923)
Örvös Lajos (1923)
Örvös Lajos (1923) ígéretes tehetségként indult, fiatalon munkatársa lett a Móricz Zsigmond vezette Kelet Népének, 1947-ben Sinka István méltatta verseit a Válaszban. S valóban, a negyvenes években indult nemzedék egyszerűbb lírai formáihoz képest Örvös Lajos versalkotását már első kötetében kimunkált költői nyelv, a variatív kifejezésmód verstechnikai feltételeinek jelenléte teszi figyelemre 464méltóvá (Csillagok alatt, 1941). Kétségtelenül nehezebben alakul ki egységes víziója a lírai személyiség és a világ egyetemesebb viszonyáról: helyzetmeghatározásai, a költői én absztrakt kivetítései inkább csak kacérkodnak a neoromantika látásmódjával. A magány, az elszigeteltség, a sors kiszolgáltatottságának képei nem illeszkednek igazán szerves és átgondolt jelképrendszerekbe, s az érvényes lírai világkép is szűk dimenziókra korlátozódik. A versek alaphangoltsága elsősorban a dalszerű, melodikus intonáltságú hangulatköltészet formáival rokonítja ezt a kötetet. A változatokban nemegyszer Tóth Árpád és Áprily Lajos hangjára ismerhet rá az olvasó, olykor azonban Kosztolányi mesteri rímjátékait, akusztikai-fonológiai alakzatait is meglepő könnyedséggel idézi elénk egy-egy vers: "Kapható minden ma, / játékszer: csöpp baba- / oltár… / Lakoma – dús esti, – / itt jár a bús pesti / polgár" (Pesti rímek). A dalszerű, elégikus hanghordozás jól megfér nála változó szcenikai képletekkel. A romantizáló allegorizmus (Fohász) éppúgy formát talál ebben a szólamban, mint a természetbeli látvány friss színei (Hajnali tűz), a sanzonos tárgyiasítás (Régi kastély, Ligeti út) vagy a giccsbe hajló, népies zsánerkép (Pihenő). Ez a többszólamúság, a jelenetezés változatossága később mindinkább veszít gazdagságából: A szegénység dicsérete (1947) már tendenciózusabban közelít a szociális tartalmakhoz. S bár az eredeti intonáltság jegyei továbbra is felismerhetők, a megidézett élmények egyre inkább epikus-balladás keretekben tárgyiasulnak (Malom a Séden), az érzelmi reflexiók kis témákra, a lírai bensőség hangulataira korlátozódnak (Kisvárosi reggelek). Az ötvenes években megjelent verseiben (Furulya, 1954) jószerint csak itt-ott bukkan fel korábbi köteteinek alaphangja. Mind erőltetettebb formái tűnnek fel a harsány, retorikus ódaiságnak, s az új élettények, társadalmi-közéleti jelenségek, portrék, sőt létesítmények megéneklésére vállalkozó versek komikus keverékét, széteső szerkezeteit hozzák létre az álnaiv, népieskedő rigmusoknak, a dagályos himnikusságnak és a helyenként fel-feltűnő lírai bensőségnek (A tej-begyűjtő, A trolibusz útja, Népstadion, Téli út). Ezekben az években vígjátékot s egy regényt (A forró föld küldötte, 1952) is publikált, a hatvanas évektől kezdődően azonban inkább irodalomtörténeti érdekű visszaemlékezéseket, szenvedélyes hangú publicisztikai írásokat közölt.
