Énekhang
Énekhang, , a gégefőben támad azáltal, hogy a hangszalagok a légáram utját elzárják és mint ruganyos lemezek, a tüdők felől reájok ható légáram elől kitérnek, ha annak nyomása ruganyos erejüket felülmulja. A levegő egy részének elszabadulása után a hangszalagok nyugalmi helyzetük felé visszatérnek, hogy a levegő továbbtartó nyomása alatt az előbbeni mozgást ismételjék. A hangszalagok e lengése a levegőben sürü és ritkuló hullámokat támaszt, s ezek a keletkező énekhang okozói. Azért az É. hangtani tulajdonságai, a hang magassága , ereje és szinezete ugyanazon feltételektől függ, mint melyektől a nyelves sípok hangjának megfelelő tulajdonságai függnek.
É. kihozatalára legalkalmasabbak a magánhangzók, mig a mássalhangzók kevésbbé, mert az É. természetes folyását minduntalan megakasztják. É.-ra legalkalmasabb azért az olyan nyelv, melyben minél több magánhangzó fordul elő, s ezért az olasz nyelvet illeti az elsőség, habár más művelt nyelvekben is lehet ugy elhelyezni a magánhangzókat, hogy az énekhangnak kellően megfeleljenek. A szó erőteljes, énekbeni áthozatalára legalkalmasabbak az á, é, ó és ú magánhangzók, mert szabadabb nyilását engedik meg a száj- és az ajkaknak. Kevésbbé alkalmasak az ő, é, ű és az ékezetlen e magánhangzó, melyek természetellenes állását vonják maguk után az ajkaknak, a szájpadlásnak, sőt még a fej tartásának is. Az oly nyelvek, melyekben minduntalan hangtorlaszos szók fordulnak elő minél kevesebb magánhangzóval váltakozva, énekhangok kihozatalára a legalkalmatlanabbak s az éneket darabossá, nehézkessé s eufoniátlanná teszik. Az európai nyelvek közt ilyenek kiváltképen a szláv nyelv több alfajai. Az E. igen rokon a beszédhanggal s voltaképen nem is egyéb, mint ennek valamely magánhangzói meghosszabbítása. Az É. minden irányban a dinamika követelmei szerint föl v. lefordítható. Az erre vonatkozó dinamikus jelzések, u. m. a következők.:
ugy érvényesülnek ének-, mint más hangszerhangokkal szemben. Az É.-ok nem és kor szerint különböző fajokra oszlanak, u. m.: gyermek-, nő- és férfihangokra. E hangfajok mindenike magasság, mélység, intenzivitás s terjedelem tekintetében különböznek egymástól. A női hangok eloszlanak szoprán, mezzo-szoprán, alt és kontra-alt; a férfi hangok pedig tenor, bariton, bassz-bariton és basszus hangfajokra. Ujabb időben, főleg négyszólamu vegyes énekkaroknál, csak a négy főénekhang vétetik tekintetbe, u. m.: a női szoprán és alt, továbbá a férfitenor és basszus. A mezzoszoprán, a kontra-alt s a bariton és bassz-bariton énekkari műveknél nem jönnek külön kombinációba.
