Himnusz
Himnusz Az Istent dicsérő, magasztaló kultuszi énekek (h. töhilláh; g. hümnosz) neve a formatörténeti kutatásban.
Mint ismeretes, a zene és az ének a legősibb idők óta szoros kapcsolatban áll a kultusszal. Nemcsak Mezopotámiában, hanem Ugaritban és Kánaánban is énekeltek a szentélyeknél kultuszi énekeket, himnuszokat. Ugyanez feltételezhető Izráelre nézve, már a Dávid előtti korban (vö. 1Sám 2,1-10).
Himnuszok elsősorban a Zsolt-ban vannak (pl. 8; 19; 29; 33; 65; 66; 100; 104; 105; 111; 113; 114; 117; 135; 145; 146; 148; 149; 150 és az ún. »király-zsoltárok«), de ezenkívül is találkozunk ezzel a műfajjal: Mózes éneke (2Móz 15), Debóra éneke (Bír 5), Ezékiás hálaéneke (Ézs 38), Jónás »imája« (Jón 2), az egyes B-i könyvek végén lévő doxológiák (Mik, Ám, Zsolt, Ézs 6,3, Jer 10,6-16 stb.). A legtöbb himnuszt Ézs-ban és Jób-ban találjuk.
A himnuszokkal a legkülönbözőbb élethelyzetekben (áldozati lakoma, templomi istentisztelet, páska, szombat, családi ünnep) lehetett dicsérni, magasztalni Istent fenségéért, hatalmáért (Zsolt 113), dicsőségéért (Zsolt 29), teremtéséért (Zsolt 8; 19; 33; 104), a történelemben és az ember életében megmutatott csodáiért, szabadításáért (2Móz 15; Bír 5; Ézs 38; Jón 2; 1Sám 2; Zsolt 65; 66; 105; 114; 146).
Az ÚSZ-ben a formatörténeti kutatás a himnuszok műfajába sorolja Mária énekét (Lk 1,46-55), Zakariás énekét (Lk 1,67-79), a páli levelek himnikus részeit (1Kor 14,26; Ef 2,14kk; 5,19; Fil 2; Kol 1,12kk; 3,16; 1Tim 3,16 stb), a különböző doxológiákat (pl. Jel 4,11). Kérdéses azonban, hogy ezek a »himnuszként« meghatározott ÚSZ-i helyek valóban liturgikus használatú énekek voltak-e.
VG
