SAJÁT
SAJÁT, mn. és fn. tt. saját-ot, harm. szr. ~ja. 1) Birtokot illetőleg, amit mások kizárásával, társ nélkül, egyedül magunk szerzünk, vagy birunk. Ez saját keresményem. Osztály után a közös örökség egyegy jutaléka az illető örökösök saját birtokává leszen. 2) Minőségre, tulajdonságra vonatkozva oly valami, mi másban egészen hasonlókép nem találtatik. Minden gyümölcsnek megvan a maga saját íze, szaga, a bornak saját zamata. A növényeket saját jegyeik szerént seregekre, rendekre, nemekre és fajokra osztályozni; e tekintetben a nemek és fajok egy önálló egész gyanánt vétetnek, mennyiben más nemektől és fajoktól különböznek. Ez saját ötlete, gondolata volt, azaz olyan, mely senki másnak eszébe nem jutott. 3) Visszaható névmással am. egyedül, részvevő vagy osztályos társ vagy pajtás nélkül. Saját magam előtt is szégyenlem, hogy.... Saját magadat láttalak. Néha am. személyesen, nem mások tanusága után. Saját magam láttam, hallottam ami történt. Kiki saját szemeivel meggyőződhetik róla. Mint melléknév helyett a régieknél gyakran ,önnön’ szót találjuk, pl. a Szentpéteriek végezésében (1403-ban): önnön borából, önnön pinczéjében. 4) Használtatik főnevül is, mely esetben kizárólagos, épen nem közös birtokot, szerzeményt jelent. Ez a ház sajátom. Ama telek a te sajátod lesz, ha atyád meghal.
„Ne nézz, ne nézz hát vágyad távolába;
Egész világ nem a mi birtokunk.
Amennyit a szív felfoghat magába
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.“
Egész világ nem a mi birtokunk.
Amennyit a szív felfoghat magába
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.“
Vörösmarty (Élet és ábránd).
„A férfi megannyi, mint az asszony, látom,
Miért nem jut hát köztök nekem egy sajátom?“
Miért nem jut hát köztök nekem egy sajátom?“
Csokonai. (Dorottya).
A székelyeknél az udvarhelyszéki szójárásban siját és sëját. Máskép: tulajdon mind fő- mind melléknevileg. Nem hibázunk, ha e szó eredetének nyomozásában a székely seját v. siját alakot veszszük.
Közönségesen ismerjük ezen összetételeket soha (= se-ha), sehol v. sohol (= se-hol), sehonnan (= se-honnan), sohonnai (= se-honni v. se-honnu, semmi honnu), sehová v. sohová (= se-hová); melyek, mint tudjuk, az illető társ szónak vagy fogalomnak tagadását, nemlétét fejezik ki, ú. m. soha azt teszi semmi időben, sehol am. semmi helyt, sehonnan am. semmi helyről, sohonnai am. nincs honja, és így tovább. Ha már most ugyanazon tagadó se szócskát a hát kötszóval ,tova’ értelemben (V. ö. HÁT 4) összekötjük, lesz elsőben is székelyesen: se-hát am. semmi távol, v. nincs tova, azaz igenlegesen fejezvén ki magunkat, ami közel v. közelünkben, körünkben, birtokunkban van, hozzánk tartozó. A h rokon a j hanggal pl. fehér fejér, ahítatos régiesen ájítatos, segéjj a régieknél segéh és számtalan hasonló módalakokban. Következéskép se-hát-ból legegyszerübben lett a székely se-ját, és si-ját. A se így változott si-vé a régies si-mi = semmi, és sin-ki = semki szókban is.
A közellét, hozzátartozóság fogalma rejlik a latin proprius, proprium szókban, melyeket kitünő szaktudósok és szakművek pl. „Basilii Fabri Thesaurus eruditionis scholasticae“ czimü munkában a prope (= közel) szótól származtatnak.
Nem is hihetjük, hogy nyelvészeti valamint fogalmi tekintetben valamely kifogást lehetne tenni föntebbi fejtegetésünk ellen. Azonban vannak tudósok, kik e szép alaku és értelmü szót sem türik a magyar nyelvben, pl. Dankovszky, ezért az ő véleményét is ide igtatjuk: „Saját (szvoját, szerb.) pertinens ad aliquem, proprius, angehörig, eigen. Etymon est szvoj, lat. suus.“ Nem hozzuk kétségbe a szerb szvoját szót, noha feltünő, hogy más szláv nyelv nem idéztetik, és a tősgyökeres székely nyelv, melyet alapul vevénk fejtegetésünkben, nem igen volt húzamos érintkezésben a szerb nyelvvel; csak azt érintjük meg, hogy a szláv szvoj eredetije a szanszkrit szva törzsben található fel, mely megfelel a latin sui-nak.
