IZGÁGA
IZGÁGA, mn. tt. izgágát. Alakjára nézve egy lévén a maga nemében, különös elemzést igényel. Gyökeleme a mozgást jelentő i, gyöke iz. Ebből lett gyakorlati ige: izog, részesülője: izgó, s innen a melléknév: izga, (mint bugyogó bugyoga, sürgő sürge), jelent oly valakit, kinek nyugta nincs, ki szüntelen izeg mozog, s mozgása által másoknak alkalmatlankodik. Újabban al képző járulván hozzá lett: izgál, végre ismételt gyakorlati og képzővel izgálog, innen: izgálgó, izgálga, s az l kivetésével izgága, (mint nyálka, tájdivatosan: nyáka). Így mondják álgyu v. ágyu, hód v. hold stb. ,Izgána‘ szóban pedig az l, n-né változott: izgáló v. izgála lett: izgána. Izgága ember tehát jelent eredetileg olyat, kinek soha nyugta nincs, ki mindig fészkelődik; szokott jelentése pedig: akadályoskodik, akgatódzik, veszekedik, kötekedik, másokba kapczáskodik. Innen főnevül is használtatván am. folytonos, szüntelen mozgásban, ellenkedésben jelenkező akadály. Ezen ember sok izgágát csinál.
