Mola
Mola μυλη, a késői latinságban molina, úgy mint a hasonló tőből származott magyar «malom», a gabona megőrlésére szolgáló eszközt jelentett, melyet kezdetleges alakban és szerkezetben már a régi görögök és rómaiak is ismertek. A legegyszerűbb szerkesztésű malmok voltak a molae manuariae vagy manuales nevű kézi malmok, néha egyszerűen csak (malae) versatilesnek nevezett forgó malmok. Plinius n. h. 36, 136. A Pompejiben és Romában kiásott leletek mutatják, hogy a kézi malmok, χειρομυλαι, szerkezete egészen azonos a különféle állatok által forgatott malmok (m. jumentariae vagy asinariae vagy machinariae) szerkezetével, csakhogy az utóbbiak alkatrészei sokkal nagyobb méretűek voltak. Állott pedig ez a szerkezet (540. á.) két főrészből, egy korongalakú basisból (a) kiemelkedő alsó harangalakú massiv kúpból (c) és a föléje helyezett kettős (d–d) tölcsérből. Az előbbinek (c) neve meta (μυλη) volt; a csúcsa egy rövid vastengelyben végződött, mely körül a kettős tölcséralakú kő (d–d, ονος vagy ονος αλετης, catillus) forgott. A fölfelé álló kis tengely nyílásain át leestek a gabonaszemek és a gyors forgás által a c és d közt levő keskeny csatornában megőrlődtek, a liszt pedig a meta alsó karimáján levő köralakú mélyedésben (b) gyülemlett össze. A forgatást egy vízszintes rud (f–f, χωπη, mobile) segélyével végezték. Néha rabszolgák forgatták, s innen van a molae trusatiles neve a trudere igéből; rendesen pedig lovak és szamarak jártak körben, úgy a mint azt mai napság is lehet látni gazdasági gépek hajtásánál. A vízimalmokról, molae aquariae, υδραλεται, υδρομυλοι, csak a Krisztus utáni századokban történik említés. Midőn a gótok a Kr. u. 536. évben Romát ostromolták, Belisarius vezér hajómalmokat készíttetett, melyek csónakokhoz voltak erősítve. Mikor ezek a vízi malmok divatba jöttek, a sütők (pistores) mesterségéből kívált egy külön iparág, t. i. a molnárok (molitores, molendinarii) mestersége. Ugyancsak a középkor találmánya a szélmalom is. PR. J.
