POLGÁRI JELLEGŰ FÉRFIUJJASOK
POLGÁRI JELLEGŰ FÉRFIUJJASOK
A nyugati egyetemeken tanult magyar tudósok, protestáns lelkészek, a hivatalnokok, idegenből jött kereskedők, mesteremberek mindig is közvetítették a nyugati divat újdonságait. A német ujjas köpönyeg, a rokolor, az ujjas lajbi, ujjas rékli, ujjas pruszlik azonban csak a 18. században „honosodott” meg az alacsonyabb sorsúak öltözetében is. Ezek közül néhány ruhaféle vagy országszerte ismert lett, vagy egy-egy táj öltözetére – említésre méltóan – jellemzővé vált.
Közöttük az „Egyes”, ill. „Duplás melly fedéllel németessen” varrt ujjas lajbinak nevezett, kihajtott galléros kabát az, amely a 18. század második felében országszerte, társadalmi rangra való tekintet nélkül terjed a dolmány rovására. Az ujjas lajbi helyébe az 1820-as években a derékig érő, dupla elejű, reveres, sokszor legombolható, kihajtható vagy sálgalléros és „sonkaujjú” mandzsettás, zsebfedeles nagy mándli lépett, kismándli-nak mondott öltönybeli mellényével. Ezek eléggé megkülönböztették a közembereket az ekkor frakkot, angol lovaglókabátot, azaz redingote-ot viselő uraktól.
Ugyancsak a 18. század vége felé, a német szabók kezdték varrni a bekes nevű ujjast, az azonos nevű lengyel kabát mintájára. Ennek volt szőrmével bélelt változata is, de a 19. század elejétől, immár bekecsnek említve és „vattérozva” is megrendelhető volt a német szabóknál (BML 1813. Heves és Külső-Szolnok vm.). Ilyen formában az egykori vattával bélelt réklik örökösének is tekinthetjük őket, s úgy is maradtak fenn pl. a györgyfalvi férfiak és nők lékrinek és bekesnek is nevezett posztóujjasaiban (Papp Jánossy M. 1971: 551, 555–557).
A vastag, bélelt kabátok mellett könnyebb anyagú kiskabátok is megjelentek. 1790-es évektől Veszprémtől Csík megyéig fel-felbukkant egy zárt nyakú kiskabát, a „Háznál viselő rövid Jankli” (VeML 1818. Veszprém vm.) vagy jankedli. Neve Sopronban, Kapuvárott is ismert volt. Itt a „janklit igazában ümögbáttyának is mondjuk, mert csak ümögre veszik fel” (Domonkos O. 1957: 126–127), s egyetlen dísze nyakának és zsebének bársonyszegése volt (Horváth T. 1972: 282–283). A Duna–Tisza közén untercikk-nek, a dévai csángóknál pl. felöltőnek nevezett könnyű ujjas mellény vagy kabát alatt, az ingre felöltve a test melegítésére szolgált. A Fekete-Körös völgyében, amikor a bőrruhák helyét a silányabb posztóujjasok vették át, ilyen célból megkettőzték az inget, gyapjúinget, unterczukkot viseltek. Másutt, így Kalocsa környékén, ez a ruhadarab selyemből, bársonyból, plüssből szabva az ünnepi viselet része lett. Bár neve egyértelműen német eredetére utal, a Duna déli szakaszán – éppen Kalocsán vagy Sióagárdon is – kedvelt színes változatai déli szomszédaink színpompás öltözeteinek hatását sejtetik.
651Férfiak és nők egyaránt szerették a jobbára csak béleletlen, könnyű ujjasokat, amilyen például az ormánsági leves, a hevesi rékli, turai blúz vagy haluskás bujka volt. A leghíresebb közöttük a kalotaszegi bujka lett. Ezt a sötétkék, ritkábban fekete, szalagfodros, gyöngyös, színes gépi hímzéses, „nyargalásos” kabátot a környező románok is megkedvelték.
A múlt század második felétől a derékban szabott, térdig érő szalonkabáthoz, melyeket „magyarosan” ferencjóskának neveztek, csupán a parasztság legfelső, városi gazdarétege jutott hozzá. A polgárosodó, ámde falusi gazdák, mint a sárköziek még ekkor is a mándlit viselték, fiaiknak jutott később a sacco-kabát.
A századfordulón – a sokféle olcsó anyagból készült gyári konfekció következtében – meglehetősen egységesült a magyar paraszti férfiöltözet. Az idős, módos gazdák is iparos szabású, városias, fekete posztó télikabátokat viseltek, amit lehetőleg báránybőrrel béleltek. Ilyesmi volt az 1890-es években a naprakész divat szerint öltöző tehetősebb falusi fiatalság mexikánere is. Ugyanekkor az agrárnépesség legszegényebbjei között az olcsó szövetből szabott, pamutbéléses, olcsó szőrmegalléros mikádó járta.
