TÉGLAFAL
TÉGLAFAL
A tégla használata az egyetemes építészetben az ókori civilizációban alakult ki, Európába római közvetítéssel érkezett. Közép- és Kelet-Európában, így hazánkban is csak a 12–13. században jelent meg, de itt is csak a társadalmi elit építészetében. A népi építészetben való megjelenése még nem eléggé tisztázott. A 18. század második felétől szaporodnak meg azok az írott források, melyek egyes vidékeken a földesúri kezelésben álló téglaégető kemencék meglétéről vagy alapításáról tudósítanak. Egyes megyei statútumok, rendelkezések már ebben az időszakban is a nem tűzveszélyes téglát javasolták az újabb házak épületanyagául – különösen kéményekhez –, és ezt még adókedvezménnyel is támogatták (Páll I. 1987: 46). A téglafal igazi elterjedése a 19. század második felére tehető. Ezt elsősorban a nagyüzemi, olcsó tömegtermelésre alapozott gyári téglakészítés kialakulása tette lehetővé. Elősegítették a múlt század második felének nagy építkezési, ipari beruházásai s a hazai fogyasztópiac kialakulása is. Az ipari forradalom előnyeit 116élvező, a piacgazdaságra áttérő falusi-mezővárosi módos paraszti rétegek újabb házaikat már téglából építették. Mindezen okok következtében a tégla századunk elejére vált igazán jelentős és a népi építőgyakorlatban is elterjedt építőanyaggá.
A nagyüzemi tömeges téglaégetés előtt a helyi téglaégetők adták a téglamennyiség túlnyomó részét. A Kisalföldről ismerjük azt az eljárást, amikor a kiformázott, égethető agyagból elkészített és megszárított nyers téglát gúlába rakták, s a benne kihagyott tűzteret betapasztották és az egészet kiégették. Bácskában főleg a tanyákon építették fel az ún. tábori kemencét. A vályogvetésnél megismert módon elkészített és kiszárított vályogot 6 vagy 12 lyukú kemencékben égették téglává. A kiégetett tégla a földesúr vagy a gazda tulajdonába került, aki vagy eladta, vagy házat épített belőle. Olcsóbb és könnyebben elérhető volt a mezei téglaégetőkből nyert tégla, mint a házi, így e század közepéig fenn is maradt a gyakorlata (Harkai I. 1991). A téglaégetés hatékonyságát helyenként úgy növelték, hogy a nyers téglába szénport kevertek; erre a vajdasági és a kisalföldi példák mellett Gömörből is van adatunk (Cseri M. 1987: 52).
