Hazafias jeremiádok
Hazafias jeremiádok
A vitézi buzdító versek annak reményében keletkeztek, hogy a magyarság a tizenötéves háború során felszabadulhat a török megszállás alól. Mint ismeretes, ez a remény szertefoszlott, és a harcok során rengeteg szenvedés, pusztulás érte a magyarságot. Ennek hatására keletkeztek az ország sorsát panaszoló énekek, melyekből jóval több maradt fenn – a szomorú események tanújaként –, mint az optimizmust árasztó katonaénekekből. A kesergő énekek hagyományos elemeket tartalmaznak, egyrészt a históriás énekek, másrészt a protestáns vallásos költészet, különösen a jeremiádok hangját folytatják. A históriás ének hatása nyilvánul meg például abban, hogy az énekek kezdősorai emelkedett hangvételűek és szépen ütik meg azt a hangot, mely a versekben végig uralkodik. "Sírva vesziköl mast szegín Magyarország…" így kezdte egyik énekét Tinódi, s ehhez hasonló kezdősorokat találunk a századvégi kesergő énekekben is: "Pusztaság, kárvallás egész Magyarországon.."; "Gyászban öltözék szegény Magyarország… "A keserves panasz hangja mellett az énekek többsége elmélkedő részt is tartalmaz. E részekben a 16. században kialakult protestáns szemléletnek megfelelően a szenvedéseket isten jogos büntetéseként tüntetik fel. Az istenhez való könyörgés a pogányok eltávoztatásáért összevegyül a reformáció során kialakult zsoltáros hanggal; megjelenik az istennel való szembenállás és alku:
Miért uram, hogy ily igen elhagyál minket,
Hogy nem fordítád ránk az te szent szemeidet…
Mert ha a pogányság innen elűz bennünket,
Nem lészen itt helye az te áldott igédnek.
Hogy nem fordítád ránk az te szent szemeidet…
Mert ha a pogányság innen elűz bennünket,
Nem lészen itt helye az te áldott igédnek.
E jeremiádok szerzői kivétel nélkül prédikátorok, némelyiknek név szerint is ismerjük szerzőjét: Egri Miklós nagyszőllősi prédikátort (Az magyarországi ekklézsiának keserves panasza, melyet tött az tatár ellen, 1594); Gyarmati Imre tiszántúli prédikátort (Gyászban öltözék szegény Magyarország…, 1596); a gyülekezeti énekei kapcsán már említett Debreceni Szőr Gáspárt (Dorgálásodnak súlsága…, 1596) és Hegyi Pált (Magyarországnak panasza és siralmas könyörgése az Úristenhöz).
A panaszversek közül a legsikerültebb egy Lőrinc keresztnevű erdélyi "ifjú" éneke (Cantio az Erdély veszedelméről), melyet 1602 áprilisában szerzett "Zsigmond király városában", vagyis Nagyváradon. A költemény Básta György erdélyi vérengzéseinek egyik visszhangja. Nem általánosságban kesereg a magyarság romlásán, hanem személyes élményt önt versbe: az ellenség elől bujdosnia kellett. Szép líraiságú énekében kevesebb a sablon, és sikerültebben fejezi ki saját sorsának és élményeinek leírásán keresztül az ország hangulatát, mint egy egész község vagy akár az egész Magyarország 541nevében beszélő prédikátorok. Néhány sora különösen szép zeneiségű, nyolcasaiban még bizonyos jambikus lejtés is bujkál:
Lefüggesztettem fejemet,
Bánatnak hajtám szívemet,
Nagy szomorúság testemet
Elepesztette lelkemet…
Bánatnak hajtám szívemet,
Nagy szomorúság testemet
Elepesztette lelkemet…
Úristen tőlem színödet
Elfordítád szemeidet…
Elfordítád szemeidet…
Az ének hangja a végefelé emelkedik a legmagasabbra, akkor, amikor az ellenség pusztításainak részletezése után szeretett szülőföldjét siratja vissza:
Jaj meggyek és hová legyek,
Jaj mert bujdosnia megyek…
Jaj szép hazám, mikor látlak,
Jaj bő földő édes hazám,
Jaj szép Erdély mint megromlál,
Jaj ím mely pusztán hagyatál.
Jaj mert bujdosnia megyek…
Jaj szép hazám, mikor látlak,
Jaj bő földő édes hazám,
Jaj szép Erdély mint megromlál,
Jaj ím mely pusztán hagyatál.
