Sarki fény
Sarki fény v. északi fény (aurora borealis, l. a mellékelt szines képet),
1. Az északi fény leggyakoribb alakja déli Skandináviá-ban és Németországban.
napnyugta után fényjelenség a levegőben a szemhatár északi részén. Igen sok és különböző alakban jelenik meg, de túlnyomóan fényes ív alakjában, melynek legmagasabb és egyszersmind középső része közel fekszik a mágneses déllőhöz. Néha az ív számos fénysugárból áll, melyeknek alsó széle élesen kiválik az ég sötét szinéből, mig felső szélük elmosódott. Máskor több fénylő ív jobbról-balról emelkedik a magasba és közös pontban; a S. koronájában - egyesülni látszik. Nem ritkán szines szalagként tünik fel, melyet szél látszik lobogtatni, mert a szalag egyes részein hullámos felvillanások láthatók, melyeken szinpompája a Geissler-féle csövekre emlékeztet. De van oly S. is, melynek határozott körvonalai nincsenek és mely csak élesen megfesti az égbolt egy részét.
Mivel a S. hazája a magas északon van, az ókor klasszikus népeinél nem is akadunk annak nyomára; a skandináv népmondákban azonban sűrün szerepel. Közepes földrajzi szélesség alatt a S. ritkább látvány, azért a köznépnél babonára ad okot. Egyes esetekben kiterjed az északi félgömb igen nagy területére, igy emlékezetes maradt az 1872 febr. 4. és 1882 okt. 2. észlelt északi fény, mely Közép-Európában is látható volt. Argelander hires csillagász Finnországban 1823-31. években 162 északi fényt jegyzett fel. Előfordultának gyakoriságával behatóan foglalkozott Fritz, aki e célból izochasmákat (l. o.), a gyakoriságot feltüntető görbéket szerkesztett, melyek szerint a maximális gyakoriság feltalálható azon a területen, mely az É. sz. 70° mentén Szibériából húzódik
2. Északi fény, Hayes által Port-Foulke-ban, Grönlandban,1861. jan. 6-án észlelve.
Amerika felé, aztán Grönlandtól és Izlandtól délre vonul el, Európát az északi foknál érintve. a Föld déli sarkának közelében hasonló jelenség észlelhető, a déli fény (aurora australis), ugy hogy a S. elnevezés tulajdonképen mindkét jelenségre vonatkozik. Mig Skandináviában rendszeres megfigyelő állomásokat állítottak a S. észlelésére, addig a déli félgömbön hasonló feljegyzések hiányzanak, ugy hogy ez idő szerint még nem lehet eldönteni, vajjon az északi póluson megjelenő S.-nek a déli póluson egyidejü fényjelenség felel-e meg.
A S. fizikai tulajdonságairól, valamint keletkezésének okáról szóló ismereteink még meglehetősen fogyatékosak, Szine az esetek túlnyomó számában fehér vagy sárga, elvétve piros. A csillagok fényét átereszti, fényessége csak ritkán mulja fölül a teli holdét. Spektrumáról azt tartja Angström, hogy két különböző spektrumból tevődik össze, az egyik a sárga fénytől ered, a másik a kevésbbé fényes sávoktól és szalagoktól. Az utóbbinál az ibolyás rész a levegő spektrumában is feltalálható és a világos zöldben van egy vonal, mely a zodiakális fény spektrumában is előfordul. Lemström 3 spektrumból állónak mondja a S. spektrumát és Browning a novemberi meteorok spektrumához igen hasonlónak állítja azt. Az a körülmény, hogy sokan a S. megjelenésével sistergést hallanak, még kellően tisztázva nincsen és még nem tudni, vajjon egyéni csalódás-e vagy pedig a jelenség lényeges hozzátartozója. A S. magasságát trogonometrikus úton ki lehet számítani, ha ismeretes az a szög, mely alatt egy bizonyos pontját, p. a koronáját a Föld két különböző
3. Északi fény, Capri által Guildfordban, Angliában, észlelve 1870. okt. 24-én.
helyén látták. Átlag magasságát 77 miriaméterre becsülik, de az adatok igen eltérők, főleg azért, mert a magassága a földrajzi szélességgel változik. A mérsékelt övben a S. légkörünk legmagasabb, tehát legritkább rétegeiben látszik, mig a sark közelében mind jobban alászáll, alkalmasint még a felhőrétegek alá is. Jellemző a S.-re nézve, hogy földmágnességi háborgások alkalmával legerősebben szokott fellépni. S mivel a S. gyakorisága és a Wolf-féle realtivszámok között párhuzamos menetet derítettek ki, mintha a S. gyakorisága a napfoltokéval bizonyos időszakokban növekednék vagy apadna, a S. és a földmágnesség között bizonyos kapcsolatot tételeznek fel, melynek közelebbi természete azonban még ez idő szerint ismeretlen. A S. mágneses természetére legelőször figyelmeztetett Halley; a mágnestű háborgása S. idején, továbbá az a körülmény, hogy a fényív a mágneses déllőhöz képest mindig egyformán elhelyezkedik, és a lehajló mágnestű a S. koronája felé mutat, még megerősítették a S. mágnese természetét, ugy hogy Humboldt mágnese zivatarnak nevezte a S.-t. Újabban Lemström mesterséges úton állította elő a S.-t, olyképen, hogy Finnország északi részén két magas hegyen több száz fémcsúcsot forrasztott egy rézdróthálózatra, mely 2 m. magasságban a földtől el volt szigetelve. Amint a összeköttetés a földdel megtörtént, a csúcsokon sárgás-fehér fény mutatkozott, melynek spektruma a S. jellemző vonalait feltüntette. Legújabb időben Paulsen azt véli, hogy a S.-t mint elektromos áramoktól redő jelenséget nem lehet kielégítően megmagyarázni és ő összefüggésben a Lénárd-féle katódsugarakkal, más elméletet tett közzé.
4. Északi fény, Capri által a Hebrid szigeteken észlelve 1874. szept. 11-én.
