Elmebetegség
Elmebetegség (Psychosis, Psychopathia), a központi idegrendszer azon megbetegedései, melyek a szellemi élet megzavarásával járnak. Noha a központi idegrendszer elváltozását az E. minden egyes esetében kimutatni nem birjuk, mégis az összes idevágó segédtudományok (boncolástan és élettan) eddigi eredményeiből is el nem utasítható követelményként az elmebajokat agybántalmaknak kell tekintenünk. Azáltal, hogy az elmebajok az élet ama folyamataiban nyilvánulnak, mely folyamatokat a «szellemi» funkciók elnevezése alatt összefoglalunk, azáltal a nevezett betegségek tünetei nagyobbrészt más szférában jelentkeznek, más a földerítésükre vezető vizsgálati mód és más a tünetek lefolyása. Az E.-k tünetei a betegek magatartásában, beszédében és cselekvésében nyilvánulnak és természetszerüen körükbe vonják a szellemi élet minden működését és nyilvánulását. Az E.-k állhatnak csupán hangulatbeli kóros elváltozásban, mely utóbbiakat különösen káprázatok (hallucinációk), téveszmék és értelmi fogyatkozás jelzik, vagy végre lehetnek olyanok, melyek az elmebeli zavar mellett mozgási és érzési zavarokat is mutatnak. A kóros hangulatbeli elváltozások tiszta képeit a mánia és a búskomorság (l. o.) mutatják: az első fokozott jókedvvel, gyorsított szellemi működéssel a belső összefüggés kisebb-nagyobb hijával, nagy önhittséggel, munkálkodási hajlammal, élénk mozgásokkal jár; a másik lehangoltsággal, bátortalansággal, önmegalázással és önvádlással, megnehezített gondolkodással, szellemi és mozgásbeli gátlással, szorongási érzéssel jár. Az érzési csalódásokkal és téveszmékkel járó E.-k különböző lefolyásuak aszerint, amint vagy hevenyen vagy lassan fejlődnek, tünetcsoportositásra a téveszmék és káprázatok tartalma és egymás közötti összefüggésükre nézve. Az elmebeli fogyatkozási állapotok lehetnek először is veleszületettek (kretinizmus, idiotizmus, imbecillitás) és lehetnek később szerzettek, és pedig előrement más szervi elváltozás alapján szerzettek, v. pedig hosszantartó elmezavar következtében, tehát másodlagosan fejlődöttek, vagy végre egy hevenyen fellépett sulyosabb agybántalom kapcsán beálló elmebeli fogyatkozás, mint p. a heveny és gyógyulható butaság. A mozgási és érzési zavarokkal kapcsolatos elmezavarok: a terjedő hüdéses elmezavar, a nehézkórság és a hisztéria.
Az E.-k beosztása, tulajdonképeni tudlmányos kórtani alap hiján, csupán a tapasztalati észlelésből indul ki és mint ilyen empirikus értékü. Könynyü áttekintést nyujt a következő beosztás: I. Veleszületett elmezavarok: a) Különös talaji viszonyokhoz kötve: kretinizmus. b) Testi elfajulás tüneteivel (stigmata) járó: idiotizmus (hülyeség). c) Azok nélkül járó: imbecillitás (elmegyöngeség). d) Szellemi elfajulással kapcsolatban létrejött: originaire elmezavar. II. Szerzett E.-k. A) Egyszerü (funkcionális) elmezavar: 1. mánia, 2. buskomorság, 3. kerengő (cirkuláris) elmezavar, 4. hevenyzavarodottság, 5. tébolyodottság, 6. hevenybutaság (tompaság, stupor) 7. másodlagos (terminalis) butaság. B) Mozgási és érzési zavarokkal járó E.-k: 1. terjedő hüdéses elmezavar (paralysis progressziva), 2. nehézkórság (epilepszia), 3. hisztéria. C) Mérgezési E.-k; 1. heveny és idült szeszmérgezés, 2. morfinizmus, 3. kokainmérgezés, 4. atropinmérgezés, 5. hevenyfertőző betegségekkel kapcsolatosan fejlődő E.-k. Az E.-k okai a következők: 1. Agybeli sulyos elváltozások születés előtt és az élet első éveiben. 2. Átöröklés (hereditas). 3. Koponasérülések. 4. Sulyos és hosszantartó testi betegségek és nagyobb vérzések. 5. A nemi élet fejlődése és visszafejlődése (pubertas és klimakterium). 6. Terhesség, szülés, gyermekágy és szoptatás. 7. Nemi bajok. 8. Szellemi megerőltetés. 9. Kicsapongások. 10. Némely mérgező szerekkel való visszaélés (szeszek, morfium, kokain stb.) 11. Nagy kedélybeli megrázkódtatás (ijedtség, nagy bánat stb.).
Az E.-k száma általános meggyőződés szerint folytonos emelkedésben van. Azonban tekintetbe kell venni, hogy az elmebetegek számának tényleges emelkedése nemcsak a sürübb megbetegedéseknek lehet eredménye, hanem hogy azt más körülmények is okozhatják; igy különösen az, hogy az elmebetegek irányában való általános laikus előitélet csökken abban a mértékben, amilyenben a betegség helyes megitélésével és észszerübb fölfogásával az idegenszerüsége háttérbe szorul, azaz, amilyen mértékben terjed az elmebajnak mint betegségnek humanisztikusabb fölfogása és az indokolatlan szégyen elnyomása. Hozzájárul továbbá az elmebetegek megfelelőbb elhelyezése és ápolása, és végre a legnagyobb mértékben emeli az elmebetegek számát a bajnak mindinkább élesebb és koraibb orvosi felismerése. Nem zárható ki azonban teljesen az elmebeli megbetegedések nagyobb gyakorisága sem, minek oka mindenekelőtt a létért való küzdelemnek erős főkozódása, az értelmi erő nagyobb megterhelése és konzumálása, valamint a szellemi higiéne tökéletes elhanyagolása. Széles alapon nyugvó statisztikai kimutatások szerint kb. 300-400 egyénre esik egy elmebeteg. Nem szerint alig különbözik az elmebetegek száma. A női elmebetegek számának látszólagos tulsulya a kisebb halandóságukból ered, mely főleg a terjedő hüdéses elmezavar csekély számának eredménye, mert ezen halálos elmebaj ötször annyi esetben lép föl férfiaknál, mint nőknél. A terjedő hüdéses elmezavar, valamint az alkoholizmus nagyobb számát a férfiaknál azonban egyensulyozzák a terhességi, szülési, gyermekágyi és szoptatási elmebajok a nőknél. Az elmebeli megbetegedések száma az életkor szerint nagyon változó. Gyermekkorban ritka az E., habár az észlelés kimutatta, hogy hevenyen fejlődött elmebajok nem olyan kivételesek, mint azt azelőtt gondolták. Legnagyobb számmal fejlődnek az elmebajok a fanosodás (pubertas) korában, a 12. és 20. év között. Különösen az átöröklés által terhelt egyénekre nézve ezen kor a legnagyobb megbetegedési veszélylyel jár. A 30. évig férfiaknál csökken a megbetegedések száma, nőknél a szülési folyamat által emelkedik. 30-45-ig a férfi-elmebetegek száma rohamosan emelkedik, mert ezen korba, a legnagyobb munka- és erőkifejtés korába esik a terjedő hüdéses elmezavar kitörése. Innen tul ismét emelkedik a női elmebetegek száma a nemi visszafejlődés hatása alatt; a férfibetegeké csökken. A 60. éven tul egyformán csökken a megbetegedések száma mindkét nemnél.
Az elmebetegek kezelése az utolsó évtizedekben gyökeres változáson ment keresztül. Mig e század kezdetén az elmebetegek kezeléséről még alig volt szó és azokról később is csak mint legnagyobb mértékben közveszélyes egyénekről gondoskodtak, addig a mindinkább fejlődő elmegyógyászati tapasztalat, az elmebajok helyesebb és észszerübb fölfogása meghozta végre a legnagyobb haladást e téren: a szabad kezelést (non-restraint), melynek zászlóvivője dr. Conolly (szül. 1795., megh. 1866.). Azon időtől fogva, hogy Conolly a kényszereszközök mellőzését kivihetőnek, sőt szükségesnek jelentette ki, a szabad kezelés folyton tért hódított, ugy hogy ma már mindenütt, ahol szakorvosi ápolás alatt állnak az elmebetegek, azok ápolásának a szabad kezelés képezi kiindulási pontját. A szabad kezelés természetesen nem csupán abban áll, hogy a kényszereszközök alkalmazását teljesen elejtették, hanem a betegek észszerübb elhelyezésében, jobb táplálkozásában, megfelelő foglalkoztatásában és szórakoztatásában és végre individualizáló pszichikai ráhatásban (traitement moral) kulminál. Ezeken kivül, mint mindenkor, bár ki nem mutatható idegrendszerbeli bántalmakhoz kapcsolt betegségek rendes és rendszeres orvosi kezelés tárgyát képezik.
Az E. a jogban, ha olyan fokon nyilvánul, hogy a cselekmény elkövetőjének a miatt akaratának szabad elhatározási képessége nem volt, a beszámítást kizárja. Az E.-nak megállapítása az orvosszakértőnek, büntetőjogi méltatása a birónak feladata. Az akarat szabad elhatározásának képessége az indeterminizmus és determinizmus vitáitól független, s nem jelenti a bölcsészeti értelemben vett akaratszabadság elfogadását, hanem az emberre ható indokokra való reakciónak minőségét.
