LEL
LEL, áth. m. lel-t, néha, de mai napság egyedül a törzsben hosszu é-vel: lél; a régieknél egyebütt is, pl. lélet (ma: lelet), lélemés (ma: lelemés). 1) Keresve vagy véletlenül valamire akad, rájön, valamit talál. E szóban alapfogalom a menés, t. i. rendesen keresés által lelünk valamit, keresni pedig am. körösni, azaz körüljárni avégett, hogy valamire akadjunk, s midőn ráakadunk, azt mondjuk, hogy valamit leltünk v. megleltük amit kerestünk, azaz járás által rájutottunk, rájöttünk. Ki, mit keres megleli. (Km.).
„Ő álnok hálója ottan elterűle,
Jeles fő hadakat vele megkerűle,
Kikkel gazdagságot, sok szépséget lele.”
Jeles fő hadakat vele megkerűle,
Kikkel gazdagságot, sok szépséget lele.”
| Tinódi. |
Meglelni vagy megtalálni a régieknél azt is tette: megkérni, megkeresni. Ezen öszvefüggés van a latin quaero és invenio között, mert invenire am. in-venire, rájönni; a szlávban na-idem szinte am. rámegyek, és meglelem. E szerint lel eredetileg am. valamit ér, rámegy, rájön valamire. Magában ugyan önható ige, de épen úgy használtatik áthatóul, és tárgyesetes névvel, mint áll, ül, jár az ily mondatokban: őrt állok, helyt állok, szavamat állom; törvényt ülni, lovat, szamarat ülni; toborzót járni, bolondját járni stb. Gyöke lenne azon le, mely több szavainkban mozgást, menést jelent, pl. a lép, lebeg, lézzeg származékokban. Az l képző, mint a szól, tol igékben, melyek gyöke szó, to. 2) Átv. ért. am. bizonyos baj, betegség éri, találja, jön rá, pl. Mi lelt, édes fiam? mi baj ért, mi talált? Különösen mondatik változó gyomorlázról, mely időnként jár, innen: Leli a hideg am. járja. Ez értelemben palóczos kiejtés után elrontva mondják némely vidékeken: kilőtte (= kilölte) a hideg, lövi (= löli) a hideg, ezek helyett: kilelte, leli a hideg.
