A NÉPESSÉG
A NÉPESSÉG
A tizenöt éves háború pusztításairól sok kortárs készített döbbent hangulatú feljegyzést, a szörnyű állapotok híre messze földre eljutott. Számon tartották azért is, mert a háború nyomán támadt nyomorúság tulajdonképpen egy egész Európán végigsöprő nagy éhínséghullám része is volt. A századfordulón Erdélyben feljegyzett sok időjárási rendellenességet Európa nagyobb részében ugyancsak megfigyelték. Annak ellenére azonban, hogy sokat írtak az akkori nélkülözésekről, úgy tűnik, a kortársaknak nem volt reális képük a háború után maradt szegénységről. Erre utalt mindenesetre az a feltűnő tény, hogy a béke helyreállítása után tanácskozó erdélyi országgyűlés 1607-ben az állami adó új kivetése során mindössze az alap 0,8%-os csökkenésével számolt, vagyis a legutóbbi, 1578-as meghatározás 4 ökre helyett most 5 ökör, illetve ennyi jószág értékének megfelelő vagyon jelent egy rovást. Úgy látszik, az országgyűlésen tanácskozók a háború előttihez képest csak kevéssé romlott vagyoni állapotokat tételeztek fel. Felületességük azonban azonnal kitűnt. Már a következő esztendőre levonhatták a következtetést: a háború nem egyszerűen az adózók vagyonának csökkenését hozta, az egész ország döbbenetes elszegényedésével kell számolniuk. És a vagyon figyelembevétele helyett 1609-ben fejadót vetnek ki. Ezzel az új alappal az adókulcsot igen lényegesen csökkentették: körülbelül negyvenezerről hozzávetőlegesen négyezerre esett a porták száma Erdélyben.
727A számok természetesen nem jelenthetik a népesség kilenctizedének pusztulását, mert sem a háború előtti nagy portaszám, sem az 1609 utáni nem utal az összlakosságra. Nem függ azzal össze, mert mindkettőben benne van a szászok fiktív portaszáma, nem vonatkoznak viszont a rendszeres adón ekkor még kívül maradt székelyekre. A különböző adóegységek számának összevetése bizonyos következtetéseket mégis megenged. Mivel az adózók anyagi viszonyainak megfelelő terhelés már a középkor óta általános volt, feltehető, hogy az 1609-i kivetésnek is van köze az adózók vagyoni helyzetéhez. Nagyon valószínű – nyilvánvalóan durva közelítéssel –, hogy tíz jobbágy vagyonát tekintették a háború előtti négyökrös egység értékével azonosnak. Ha így van, és ilyen alapon a kapuszám egytizedére csökkent, úgy ebből az összefüggésből arra következtethetni, hogy Erdély adózó népességének vagyoni állapota a tizenöt éves háború, valamint a századforduló időjárási katasztrófái között kilenctizedével romlott. És ez a következtetés már a székelyekre is érvényes, nem változtattak ugyanis rendkívüli terhelésük arányán. Az 1578-i kivetés szerint is, az 1609-i szerint is a magyar megyék és a szászok együttes terheinek a feléhez képest számították a székelyek ekkor még rendkívüli állami adóját.
Az adóegységek csökkenése alapján természetesen csak a vagyon pusztulására lehet következtetni. Nyilvánvaló azonban, hogy az ország ilyen méretű elszegényedése közepette a lélekszám radikális hanyatlásával is kell számolni. Itt megint nem kizárólag közvetlenül a háború hatott. A hadiesemények mellett súlyos következményei voltak az 1601–1602 telén egész Erdélyben pusztító pestisnek, és a kannibalizmusig fajuló éhínség következményei is számottevők.
E kor háborúinak emberáldozatait számítva erősen szokták hangsúlyozni, hogy a pusztulás egyenetlen. Kisebb a földrajzi környezet védelmét élvező lakosság körében, a hegyilakóknál vagy a nehezen megközelíthető helyeken élőknél, és a megerősített városokban. Bizonyos felmérések Erdélyben is hasonló tényezők szerepére utalnak: a maga helyén már említett 1603-as adatsor szerint ez volt a helyzet Belső-Szolnok és Doboka megyében, ahol a hadak járása viszonylag csekélyebb volt, a legkevésbé pedig a hegyekben élő románok pusztultak: 55%-uk maradt életben. A magyar lakosságnak viszont 85%-a, a szászoknak 88%-a tűnt el. A nehezen megközelíthető lakóhely valószínűleg másutt is óvta a tizenöt éves háború kortársait, a városok viszont Erdélyben nyilvánvalóan nem jelentettek feltétlenül menedéket. Szeben és Brassó polgárainak csupán egynegyedét találta helyben a béke, az iparosok számbavétele még tragikusabb képet mutat: a besztercei bőrösök céhében például alig valamivel több, mint a mesterek 10%-a maradt meg. De a Szászföldön vidéki körzetben is alakult ki hasonló helyzet, a lakosok 90%-a tűnt el. A székelyek számának csökkenésére csak következtetni lehet. Ez viszont könnyen adódik az eddigiekből: e katonáskodó társadalom vesztesége sem lehetett kisebb, mint a háborútól csupán szenvedő lakosságé.
728Ilyen módon, ha általánosan alkalmazható mérőszámot nem lehet is kidolgozni, a lélekszám óriási csökkenésének ténye kétségtelen. Feltételezve azonban, hogy a számba vehető pusztulás részben a lakosság menekülésének, hegyekbe futásának a tényével magyarázható, a mértéktartó becslés: Erdély lélekszámának körülbelül a fele semmisült meg a tizenöt éves háború idején.
Az óriási pusztulásból kivezető folyamatnak több tényezője határozható meg, de anélkül, hogy abszolút számokkal ki tudnánk fejezni, mennyire gyarapodott a fejedelemség összlakossága a következő nagy tragédia, az 1658-i török hadjárattal kezdődő események idejére. Csupán feltételezhető: a lélekszám bizonyos elmaradással ugyan, de az 1650-es évekre megközelítette a 16. század végi állapotokat.
Mert a regenerálódás, vagyis a demográfiai viszonyok stabilizálódása kétségtelenül bekövetkezett. Erre utal az a feltűnő tény, hogy az 1620-as évek végén a rendeknek a jobbágyszökésekkel kapcsolatos magatartása megváltozik. Míg ugyanis korábban országgyűlési követeléseik fő témája a jobbágyrepetíció volt, 1628-tól kezdődően ez a probléma az országgyűlési tárgyalásokon háttérbe szorul. Hasonlóan értékelhető az a tény, hogy míg a század két első évtizedében gyakori az újonnan települők számára általában hatéves adómentesség kimondása az országgyűlésen, később ez is feltűnően ritkul. Szökött jobbágyok és puszta telkek természetesen ezután is szerepelnek az összeírásokban. Úgy látszik azonban, hogy az uradalmak az 1620-as évek végére működőképessé váltak még akkor is, ha lakosaik száma a háború előttit nem érte el.
A század elején vannak aztán bizonyos adatok a székelyekről is. Így 1614 és 1622 között a székely jobbágyok száma körülbelül a duplájára nőtt. Igaz, e változás felmérésében szerepet játszhat az 1622-es becslés esetleges tévedése. És bizonyosan nem jelent abszolút értéket a székelyek gyarapodásáról, hiszen a növekedésben a lélekszám emelkedése mellett nagy része lehetett a szabad székelyek megkötésének. Mégis: mivel a jobbágyosítást ebben az időben a fejedelmi politika szigorúan tiltja, tehát ha folytatják is, feltehetőleg hivatalos forrásokban megfoghatatlanul teszik, a jobbágyok számának növekedése az összeírások szerint feltétlenül utal a székelyek összlétszámának gyors gyarapodására is.
Egyedül a szász városokról rendelkezünk kifejezetten a regenerálódás ellen valló adatokkal. Útleírásokban, városi feljegyzésekben szerepel az a híradás, hogy még az 1650-es években is sok ház áll lakatlanul. Gazdaságukat azonban helyreállították. A legnagyobb erdélyi pénzromlás idején ők váltják aranyra az értéktelen érmekben befolyt állami adót. Ezek szerint a szász társadalom szerkezete – akármekkora volt is a létszámbeli pusztulás – nem szenvedett végzetes csapást. Már az 1620-as esztendőkben eredményesen működött.
A háború utáni pusztulásból kivezető folyamat tényezői között a demográfiai viszonyok alakulása a leglényegesebb. Így elsősorban az, hogy a katasztrófa 729kiváltotta a hasonló helyzetben másutt is megfigyelhető reakciót: a születések száma hirtelen megnövekedett. Megfelelő források hiányában idevonatkozó következtetéseket sem a városi, sem a jobbágylakosságról nem lehet levonni. Tulajdonképpen az uralkodó osztályról sincsenek pontosan értékelhető adataink, a genealógia mégis nyújt bizonyos támpontokat. Az erdélyi előkelők családjaiban a századfordulón, illetve a század elején született generáció tagjainál feltűnően sok utódot tartanak számon. Az 1643-ban meghalt Apor Lázárnak tíz gyerekét tüntetik fel. Ezzel szemben csak két unokája és mindössze öt dédunokája szerepel a családfán. Hasonló volt a helyzet a 16. században. Akkor egy-egy Apornak csupán 2-3 gyerekéről tudunk. A Barcsai famíliában a 16. században többször egy, egyszer hét gyereket tüntet fel a családfa, a 17. század második felében egy és három között változik a számuk. A századfordulón viszont egy Barcsai nyolc utóddal szerepel. A Béldieknél a 16. században is, a 17-ben is egy, kettő, illetve három gyerekről tudunk, a századfordulón azonban született valaki, akinek öt utódját ismerjük. A Haller família leszármazási tábláján három gyereknél többet általában nem tartanak számon. A század elején született viszont Haller Pál, akinek három feleségétől kilenc utódja ismert. A Kendeffyeknél is szokatlan a századfordulón született családtag négy gyereke, mert általában kevesebbet tüntetnek fel. Náluk kicsit elkésve jelentkezik egy 17. századi Kendeffy hat ismert utóddal. És hasonló a helyzet a Macskásiaknál. Náluk a 17. század elején született családtagok öt, illetve hat utódját tünteti fel, holott a 16. században csak két-három gyerekük szerepel. A Mikóknál többször egy, illetve két gyerek után tűnik fel a 17. században négy, illetve öt utód. A Mikeseknél nemkülönben: többszöri egy és három gyerek után tudunk a 17. században kétszer ötről. Talán a Lázárok példája az egyetlen kivétel: a családfa a 16. században kétszer tüntet fel hét gyereket, míg a következőkben ötnél több egyszer sem szerepel.
Ezek a genealógiai adatok természetesen nem vallanak pontosan a születések számáról, hiszen valószínűleg többnyire csak a felnőtt kort megélt családtagokat tüntetik fel. Nem tudjuk viszont, milyen gyakorisággal vettek fel esetleg még gyerekkorukban elhunyt személyeket. Minthogy azonban a torzítások bizonyosan nem szándékosak, ha az utódok pontos számára nem is, a családok arányaira mégis engednek következtetni. Jobb források híján ezek alapján kell megállapítani: a századfordulón, illetve a század elején született generáció tagjainak családja egy-egy famílián belül a korábbiakhoz és a későbbiekhez viszonyítva is feltűnően nagy. A katasztrófát követő demográfiai robbanás bekövetkezett. A jelenség körülményeiről persze semmit sem tudunk. Még csak utalások sincsenek arra Erdély viszonyai között, hogy a házasodási életkor csökkent-e, vagy esetleg a pozitív születésszabályozás tényével állunk szemben. Esetleg csak annyi történt, hogy a nagy elnéptelenedés megrázkódtatásában gondosabban vigyáztak a gyerekekre, mert nőtt az élet értéke a kortársak szemében.
730A pusztulásból való kilábalás másik demográfiai befolyásolója az volt, hogy a robbanást nem követte a népességszaporodásnak a 17. századi Európa meglehetősen nagy részén megfigyelhető lanyhulása. Két egymástól távol eső területen, a gyalui uradalomban, illetve a Fogarasföldön élők körülményei értékelhetők ebből a szempontból. A gyalui urbáriumok 1640 és 1666 között szolgáltatnak adatokat. Ezek szerint az uradalom 11 vizsgált községében az összes családfő és a fiak aránya minden évmetszetben egy egész felett volt. 1640-ben 1,2, 1652-ben 1,1, 1666-ban megint 1,1 az arány. Ez azt jelenti, hogy ha voltak is egyes helységekben egyes időpontokban alacsonyabb számok, a család a kétségtelenül feltételezhető nőkkel együtt a négyes létszám körül volt. A lányok pontos számát csak egyetlen évből, 1638-ból és négy helységben ismerjük. Itt 3,8; 4,4; 3,7 és 4,3 volt a családtagok átlaga.
Az összeírások nem ismertetnek életkorokat, így nem tudhatni, hogy lezárt családok adatait közlik-e, vagy pedig termékeny korban levő házaspárok várhatóan még szaporodó fiait tüntetik-e fel. Bizonyos zavart okoz az is, hogy a családból kivált fiakat nem következetesen veszik fel. A külön telken ülők feltehetőleg külön szerepelnek, de egyes rég elköltözöttekre vonatkozó utalások amellett szólnak, hogy bizonyos esetekben a távollevőket is összeírták. Végeredményben: ezek az összeírások a családok dinamikáját nem engedik vizsgálni. A demográfiai folyamatra azonban fényt derítenek: kiderül belőlük, hogy a népesség szaporodása viszonylag nagy családokban zajlik és egyenletes.
Még kedvezőbb képet mutatnak a fogarasföldi urbáriumok. Itt három egység vizsgálható, a fogarasi, a porumbáki és a kománai uradalom jobbágysága a bojárokkal együtt. Az időmetszetek pedig: 1632, 1637 és 1640. A fiaknak az összes családfőhöz viszonyított aránya itt egy esetben, Fogarason 1632-ben maradt egy egész alatt, egyébként 1-től 1,6-ig változik. A változás szó szerint értendő, mert Komána nagyon kis mérvű csökkenése mellett a fiak átlaga nő. Fogarason az 1632-es 0,9-ről 1,4-re, Porumbákon 1,4-ről 1,6-ra. Kománán 1,6-ról 1,3-ra süllyed ugyan, de a teljes Fogarasföld átlaga még így is emelkedik. 1632-ben 1,07, 1637-ben 1,3 és 1640-ben 1,4 a fiaknak az összes családfőhöz viszonyított aránya. A családok dinamikája itt sem vizsgálható, mindazonáltal világos: a népszaporodás a Fogarasföldön a gyaluiaknál is nagyobb családokban emelkedő tendenciájú.
A század eleji demográfiai robbanás, az emelkedő, illetve egyenletesen nagymértékű népszaporodás jelensége feltehetőleg nem lenne kimutatható Erdély valamennyi vidékén és minden társadalmi egységében. A szászoknál – bár demográfiailag hasznosítható adataik egyelőre hozzáférhetetlenek korszakunkból – egyenesen igen lassú szaporodás valószínű. A pusztulásból kivezető folyamat összetevői között mégis ezek a legfontosabbak.
Figyelembe veendő azonban egy harmadik tényező is, a románok létszámának feltűnő növekedése. Itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy 731korábban transzhumáló csoportjaik a háború után telekre ülnek. A másik a beköltözésük a vajdaságokból. Az első tulajdonképpen nem jelentene gyarapodást, hiszen mielőtt a falvakba jöttek is, ott voltak a hegyekben. Akkor azonban az összeírások rendszerint nem tüntették fel őket, így a tizenöt éves háború után falvakba telepedők végeredményben nem a ténylegesen létező, csupán a számba vehető román lakosság számát növelik. A beköltözők viszont abszolút értelemben jelentenek gyarapodást.
A változásokról két kortárs becslést szoktak emlegetni. Verancsics Antal esztergomi érsek szerint az 1560-as években Erdély lakóinak egynegyedét alkotják a románok. Nyolcvan esztendővel később Lupu vajda azt írja a temesvári pasának, hogy az erdélyiek egyharmada román. Úgy tűnik azonban, egyiküknek sincs igaza. Verancsics értesítésének ellene mondanak a tudományos módszer révén feltételezhető számok. Ezek szerint a 16. század végén magában Erdélyben a 700 ezer fölötti lakosságszámból talán 220 ezer a románoké, a fejedelemség egészében ugyanekkor már 330 ezer fölött vannak; a több mint egymilliónyi akkori összlélekszámnak ez is egyharmada. Lupu pedig ugyanezt az arányt említi, jóllehet a saját ismereteihez képest bizonyosan túloz. Azért ír ugyanis a románok nagy számáról a pasának, mert Erdély elleni támadásra akarja rávenni. A győzelem zálogát képeznék szerinte a románok, akik mind felkelnek majd mellette. Mindez persze nem azt jelenti, mintha a románok aránya nem nőtt, hanem egyenesen csökkent volna a két közlés között. Egyszerűen az a magyarázat, hogy a két kortárs tévedett.
A románok arányának növekedése mögött azonban a telekre ülés és a beköltözés mellett demográfiai tényező is hatott. A gyalui, illetve a fogarasföldi népszaporodás adatainak eltérése ugyanis a demográfiai szokások etnikailag meghatározott különbségével magyarázható. Fogarasföld román lakossága áll itt a gyalui magyarok mellett. Ez utóbbiak egyenletes lélekszámnövekedése az Európában meglehetősen általános viszonyokhoz képest magas, de alacsony a románok emelkedő tendenciájú és nagyobb családokban zajló népszaporodásához viszonyítva. A két nép demográfiai szokásainak eltérése feltétlenül befolyásolta a fejedelemség etnikai arányainak eltolódását.
Nem tudunk arról, hogy a tizenöt éves háború idejének népesedési pusztulását felszámolandó bármilyen szervezett akció folyt volna. A hasonló esetben másutt gyakran zajló telepítéseknek Erdélyben nincsen nyoma. A románok beköltözése külső erő beavatkozásától függetlenül ment végbe.
