A TARTOMÁNYGYŰLÉS MUNKÁJA
A TARTOMÁNYGYŰLÉS MUNKÁJA
A kormány 11 törvényjavaslatot szándékozott elfogadtatni, köztük olyanokat is, amelyek rendszerint nem tartoznak egy ideiglenes országgyűlés feladatkörébe. Az első három kormányjavaslat a román nemzet és két vallásának egyenjogúsítását, a magyar, német és román nyelv hivatalos nyelvként való egyenjogú használatát, valamint a képviselőválasztás és az országgyűlés működésének rendjét szabályozta. Három olyan tárgykör volt ez, amelyet a román politikusok nemzeti létkérdésnek tekintettek, lassan 1498évszázados kívánságok beteljesülését várván tőlük. Ez volt az első – és egyben az utolsó – olyan erdélyi országgyűlés, amelyen nemcsak jelen voltak, de ők alkották a többséget is.
A román nemzet egyenjogúsításáról, valamint a három nyelv hivatali használatáról szóló javaslatokat Bécsben jórészt román tanácsosok és Vasile Popp, a kolozsvári gubernium alelnöke dolgozták ki. A nagyszebeni országgyűlésen egy 14 tagú bizottság nem kevesebb, mint 9 javaslat között kellett volna döntsön, míg végül Béldi György gróf és a szász tagok az egész tervezet véglegesítését rábízták a román tagokra. Ezek, elsősorban Bariţ, a kormányjavaslatot közelebb hozták az erdélyi régi rendi alkotmányhoz, a román nemzetet és vallásait nemcsak törvényesen elismertnek nyilvánították, hanem hangsúlyozták, hogy „az erdélyi alkotmány értelmében az elismert többi három nemzettel és négy vallással szintén törvényszerűleg elismertetnek”.* Ez a különbség, amint az egyik előadó, Cipariu rámutatott, azt jelezte, hogy a román nemzet ragaszkodik az erdélyi hagyományokhoz, nem elegendő, hogy a világ összes nemzeteivel egyenrangúnak nyilvánítsák, hanem az adott területen, kifejezetten a magyarokkal, szászokkal és székelyekkel egyenjogúsítsák. A történetiséghez való ragaszkodás, a feudális natio és a polgári nemzet közötti direkt kapcsolat keresése számos ellentmondás forrása lett a későbbiek során. A román politikusok hol tagadták a rendi erdélyi törvények érvényét, hol jogforrásként hivatkoztak rájuk, hol pedig – éppen saját sérelmi többleteik miatt – valójában érvényét vesztett régi törvények (s ezzel keserves történeti múltjuk) pótlólagos korrekcióját kívánták. Így azután az egyik román képviselő azt javasolta, hogy ha már a román nemzetet becikkelyezik, egyenjogúsítsák a magyart is, hiszen a feudalizmusban nemesekről, székelyekről és szászokról szóltak a törvények. Szamosújvár képviselője a mintegy tízezernyi örmény egyenjogúsítására dolgozott ki javaslatot, noha eleve ki volt mondva, hogy a politikai jogegyenlőség nem korlátozódik a négy törvénybe iktatandó nemzetre.
Okmánytár (i. m.) 355.
A képviselők elvetették a szászok nagyobbik csoportjának azon javaslatát, amelyet még 1862 tavaszán fogadott el az univerzitás, és amely négy külön nemzeti vidék kialakítását ajánlotta egy 86%-ban román lakosságú, 765 ezer fős román, egy 75%-ban magyar, 416 ezer fős, ún. székely terület, egy 54%-ban szász, 422 ezer fős szász terület és egy 26%-ban magyar, 313 ezer fős, ún. magyar közigazgatási terület formájában. Ezt a tervet a magyar és a szász liberálisok mellett a románok sem tartották liberálisnak, számukra azt a külön veszélyt is magában hordozta, hogy a románság számbeli többségének érvényesítését több megyében teljesen kizárta volna. A szász követek nagyobbik része a határozott birodalmi centralizáció híve volt, ezt tekintette a németség fennmaradása, de egyben – az abszolutizmus ellenkező tapasztalatai 1499dacára – a szász politikai-szervezeti önállóság biztosítékának is. Ebbe a felfogásba illeszkedett Erdély négy nemzeti területre osztásának terve is. A szászok kisebbségét a liberális unionisták képezték, főleg brassóiak. Ezek közül Franz Brennerberg még a felirati vita során az unió mellett emelt szót, és lemondott mandátumáról, Franz Trauschenfels viszont, uniós álláspontját fenntartva, részt vett a munkálatokban, sőt előadóként ő terjesztette be a románok egyenjogúsítására vonatkozó bizottsági javaslatot. A 41 sornyi törvényt 10 ülés után el is fogadták, s az uralkodó októberben szentesítette.
A román egyházak egyenjogúsításával az Erdély hét bűnének tartott „három nemzet, négy vallás” immár „tíz bűnné” nőtt a tartománygyűlést kívülről ironikusan bíráló magyar ellenzék szóhasználatában, annak ellenére, hogy ezt az engedményt maga is hajlandó volt megadni.
A három erdélyi nyelv egyenjogú hivatali használatáról szóló javaslat részben új lehetőségeket ígért, részben – az előzőkhöz hasonlóan – a már bekövetkezett változásokat szentesítette, amennyiben a román nyelv 1860 végétől úgyis fokozatosan teret nyert a közigazgatásban. A magyar liberálisok a megyékre és községekre akarták bízni hivatali nyelvük megválasztását, ezt tükrözte az 1861. évi országgyűlés javaslata is, de az állam és a parlament nyelvéül kizárólag a magyart kívánták használni, bár olyan tekintélyes politikus, mint Teleki Domokos gróf lehetségesnek tartotta, hogy idővel Erdély hivatalos nyelve a román legyen.
A kormányjavaslat csak formailag adott többet, mint a magyar liberális tábor. Hivatalos nyelvvé tette a magyart, románt és németet, de a hadsereggel való levelezésre a németet rendelte el, a felsőbb hatóságok és a törvények, valamint a központi kormányszervekkel való levelezés nyelvét a provizórium szokásaihoz híven rendeleti úton akarta szabályozni. Ezzel az államnyelv meghatározását valójában kivette a képviselők hatásköréből. A tárgyalások során éles vita bontakozott ki a szász és román tábor között, részben a gyakorlati keresztülvihetőség körül, részben a német nyelv szászföldi pozícióinak védelme miatt. Szász részről a nyelvi egyenjogúságot lépcsőzetesen akarták bevezetni, mire Ioan Negruţiu arra hivatkozott, hogy sok minden már rég megvalósult. „Magyar testvéreink a nyelvi kérdésben teljesítették követeléseinket. A megyékben hivatalos nyelvnek nyilvánították nyelvünket, éppúgy, mint a magyar nyelvet... Részükről nem tapasztaltunk semmiféle nehézséget és hiszem, hogyha ők most itt lennének szemtől-szemben velünk, valamennyien amellett nyilatkoznának, hogy a törvényt azonnal életbe kell léptetni.”* Román részről néhányan szerették volna elérni, hogy ne testületek határozzák meg a község vagy megye nyelvét, hanem a választók, s ezzel biztosítsák a román többség érvényesülését, de a kormánypárti többség itt is 1500leszavazza őket, akárcsak a német nyelv privilégiumainak kérdésében. A törvényt csak 1865 elején szentesítette az uralkodó, a kormány azonban már 1863 legvégén leküldte végrehajtásra a kolozsvári guberniumhoz, amely részben érvényre is juttatta annak intézkedéseit.
MESTER M., Az autónom Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863–64. évi nagyszebeni országgyűlésen. Bp. 1936. 259.
Sohasem látszott olyan közelinek a román nemzet politikai jogainak kiterjesztése, de sohasem volt annyira csalóka az esélye, mint a nagyszebeni Landtag idején. Az ország legrégibb ereje, a legerősebb gazdasági pozíciókkal, legnagyobb politikai potenciállal, erős Királyhágón inneni szövetségesekkel rendelkező magyar liberális és konzervatív tábor, a magyar társadalom vezető garnitúrája ellenében nem lehetett tartós rendezést elérni. A román társadalom akkori szerkezetéből következett, hogy csupán olyan papi vagy hivatalnok-értelmiségi gárdát tudott kitermelni, amelyik egymagában nem jelentett ütőképes politikai erőt, szükségképpen az állami bürokrácia tartalékhadának szerepére volt kárhoztatva. Legjobbjaik felismerték ezt a felemás helyzetet, megpróbáltak ellene tenni is valamit. Bariţ és többen mások a modern alkotmányosság érdekében emeltek szót a tartománygyűlésen, ezzel mintegy átvállalva a magyar liberálisok politikájának egy részét. Ioan Raţiu már 1861 nyarától óvta társait attól, hogy túlságosan elkötelezzék magukat a Schmerling-kormánynak, és javasolta, hogy keressék a kapcsolatot a magyar politikusokkal; Bariţot is figyelmeztette Josef Grimm, az Erdélyből távozó befolyásos osztrák hivatalnok, hogy bármely pillanatban feláldozzák a románokat egy új kombináció kedvéért. A rossz hangulat kezdettől rányomta bélyegét a nagyszebeni országgyűlésre. Csakhogy a hivatalnokok nem ugorhatták át saját árnyékukat, s nem nőhettek egyből néptribunokká; a román főpapok előtt pedig ott lebeghetett a katolikus Haynald püspök sorsa, akit az uralkodó nemcsak megrótt, hanem hamarosan el is távolított a gyulafehérvári főpapi székből ellenzéki magatartása miatt. A román vezetők nem ismerték fel, hogy az abszolutizmus a végét járja, valójában a Schmerling-féle centralizációval utóvédharcot vív az ellenzéki erők ellen. Nem tudhatták, hogy a kormány kudarcokat szenved németországi politikájában, és nem hitték, hogy Ausztriában is lehanyatlóban van Schmerling napja: a korábban őt pártoló osztrák burzsoázia liberálisai 1863-tól szembefordultak a miniszterelnökkel. Akkor került sor az erdélyi országgyűlésre, amikor már bukásra állt az a politika, amelyik létrehozta.
Az első törvények elfogadása után a rossz hangulat erősödött. Lassan feltámadt a gyanú, hogy az egész kísérlet arra kell, hogy Magyarországot a Reichsratba kényszerítsék. A kormány játszott a nagyszebeni testülettel. Reichenstein alkancellár mindig magánál hordta a feloszlatási királyi kéziratot, hogy bármikor elővehesse. Az országgyűlés elnöke az a konzervatív magyar Groisz Gusztáv lett, aki a hat jelölt közül a legkevesebb szavazatot kapta. Fenntartás nélkül elfogadtatta a kormány az Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, holott a románok előbb akarták rendezni az egyenjogúság, 1501az új választójog ügyét. Amikor sürgetővé vált a becikkelyezés, néhány román átment a szászokhoz, s egykettőre lezárták a vitát. A legfőbb törvényszéket a románok Erdélyben akarták felállítani, a kormány viszont Bécset jelölte ki székhelyül, ezért a többségi döntést újabb szavazáson egyszerűen visszavonták. Amikor királyi leirat sürgette, hogy küldjenek képviselőket a bécsi Reichsratba, haladéktalanul megválasztották a 26 küldöttet, akik október 20-án a császárvárosban elfoglalhatták a nemrég távozott cseh képviselők kihűlt helyét. A 13 román és 11 szász küldött nem tudott semmit sem elérni, az Erdélyre vonatkozó költségvetési részt is eredetiben szavazták meg, amikor pedig egyházi-iskolai támogatást kértek, az egyik osztrák liberális koldulóknak nevezte őket, egy másik pedig azt mondotta, hogy inkább azokat várták ide, akik otthon maradtak, mármint a magyarokat. Általában, kezdeti kedvező fogadtatás után (Schmerling: „Erdély érezze, hogy mit jelent a birodalomhoz tartozni”*), a szebeni küldötteket a kormány statisztáinak tekintették. A román képviselők 1864 februárjában keserű szájízzel tértek haza, talán többüknek eszébe jutott Türr István bukaresti figyelmeztetése, aki a Romanulban óvta őket: ne menjenek a Reichsratba, mert „egy efemer győzelem ára a jövő teljes elvesztésével lenne megfizetve... A ma fegyvert ad a románok kezébe, vigyázzanak, hogy meg ne vágják magukat vele, mert kétélű fegyver.”*
ÜRMÖSSY L., i. m. 4. könyv 146.
Türr István felhívását újraközölte: Magyar Polgár, 1868. december 6.
1864 májusában ismét megnyílt a szebeni országgyűlés, hogy október végéig folytassa munkáját. A nehézségek és mulasztások egyre halmozódtak. Alig hoztak néhány törvényt; az 1863-ban alkalmazott ideiglenes szabály alapján szervezték át a közigazgatást és csináltak választójogi tervezetet. A 9 vagy 12, lehetőleg nemzeti szempontok szerint körülhatárolt törvényhatóság tervét lassan dolgozták ki. Az igazságszolgáltatás átszervezését, Raţiu – liberálisok által kommunisztikusnak nevezett – agrárjavaslatait az erdők közössé nyilvánítására (ahol ti. 1848-ig földesúr és paraszt együtt használhatta), a székelyföldi jobbágyfelszabadítás méltányos intézésére, a volt földesúr és jobbágy közös legelőjének arányos felosztására – mind elintézetlen hagyták. A parlamentáris gyakorlat hiánya is megbosszulta magát; a három nyelven folytatott munka pedig lassította az ügymenetet, mígnem feladták, s felváltva használták az egyes nyelveket. A két román főpap rivalizálása erősen érződött. Még olyan javaslatoknál is, amelyekkel egyetértettek, lehetőleg mindkét főpap, sőt lehetőleg minél több képviselő tartott hosszadalmas felszólalásokat.
1864. október 29-én az üléseket elnapolták, hogy a 26 fős küldöttség ismét elmehessen Bécsbe a Reichsrat üléseire. Sosem nyitották meg újra, mert 1865 folyamán a politikai helyzet gyökeresen megváltozott. A Landtag tehát úgy ért véget, hogy fel sem oszlatták, s a hat szentesített törvény nem bírt jelentőséggel, 1502mert nemcsak a magyar politika irányítói ellenezték, hanem valójában – koronázási eskü híján – még az uralkodót sem kötötték.
A nagyszebeni tartománygyűlés megmutatta azt az ellentmondásosságot, amely a kor fejlődését jellemezte. Az európai haladás tábora 1848 után saját bőrén tapasztalta, hogy a széles körű választójog, amennyire elengedhetetlen a szélesebb néprétegek önkormányzatához, politikai harcához, ugyanannyira kétarcú is. Egy féltőkés-félkatonai rendszer a hadsereg, csendőrség, igazságügyi apparátus birtokában – néphangulatok felhasználásával – még a széles körű választójog mellett is tudja hatalmát biztosítani, tehát az általános választójogból mára születésének pillanata előtt annak karikatúráját teremti meg. A tartománygyűlés a kormány engedelmes eszköze volt, saját hatékony működésének demonstrálására és a magyar liberálisok sakkban tartására kellett. Üléseinek második feléről a legelőrelátóbbak, mint Şaguna, a legliberálisabbak, mint Bariţ szinte elpárologtak. A paraszti tömegek, az alsóbb román értelmiség-kispolgárság politikai iskolázása, begyakorlása szempontjából a tartománygyűlés előkészítésének maradandó jelentősége volt, mint ahogy a románság szélesebb rétegei számára a nagyszebeni ülések öntudatformáló, mozgósító jelentősége ugyancsak elvitathatatlan. Ha volt maradandó érdeme, úgy azt egyedül a polgári szász és még inkább a román nemzettudat fejlődési folyamatának gyorsításában fedezhetjük fel.
