AZ ADÓREFORMOK
AZ ADÓREFORMOK
Az adópolitika új irányzata adórendszer kidolgozásával kezdődik; a calculusok rendszere tarthatatlanná vált. Több éves országgyűlési viták után 1750-ben történt az első érdemi lépés: az adóösszeírás. A királynő némi fanyar rezignációval írta erre vonatkozó döntésében: sosem várt sokat ettől a művelettől, most sem. A rendkívüli részletességgel készült összeírás mégis elégségesnek bizonyult arra, hogy teljesen új adórendszer épüljön rá – s egyben arra is, hogy felhívja a kormányzat figyelmét az adóalap helyenként súlyos bajaira. A felvétel alapján készült el 1754-re az azt kidolgozó bizottság vezetőjéről, Bethlen Gáborról, a későbbi udvari kancellárról elnevezett adórendszer.
A Systhema Bethlenianum alapvető nóvuma az, hogy az egyes adózóra, annak jogállására és vagyonára épül, szemben a korábbi rendszerrel, amelyben országos szinten csak az egyes natiók (és a különleges jogállású rendek vagy kiváltságos idegenek egyes csoportjai) voltak megfoghatók, vagy legfeljebb a törvényhatóságok adómennyiségei. Most már van egyedi adóalany, aki adótárgyakat birtokol, s egyrészt jogállása szerinti fejadót fizet, másrészt vagyontárgyai után járó vagyonadót, bizonyos foglalkozások esetén jövedelemadót. Ha elfogadjuk azt a hintzei elvet, amely szerint az abszolutizmus fő kritériuma, hogy az uralkodó a rendek közreműködése nélkül veheti fel alattvalói adóját, akkor 1754 döntő évnek számít a Habsburg-abszolutizmus erdélyi történetében. S még ha nem ezt a kritériumot tekintjük az abszolutizmus egyedüli mérőjének, akkor is nagy jelentőségű eseményről van szó. Annál is inkább, mert az új adórendszer, az adózók földjére is vetve ki adót, áttöri az „opus non inhaeret fundo” rendi alapelvét.
Az új adórendszer az adózók rendi állása szerint határozza meg fejadójukat; a legmagasabb a városi polgároké, onnan vezet a skála a zsellérekig, illetve az 1747-i adózásukat megtartó bányászokig, a minimális fejadót fizető szolgálókig és a fejadómentes cigányokig. A vagyonadó az egyes adótárgyak után egységes, kivéve a Királyföldet, ahol a földadó egyharmaddal magasabb, mint a többi területeken. A kereskedők, mesteremberek jövedelemadója differenciáltabb. Az egyes helységek gazdasági fontossága szerint három osztályba sorolják őket, osztályonként csökkenő jövedelemadóval. Külön csoport a falusi kereskedőké és iparosoké, ők jövedelemadóba fejadójuk felét fizetik. A 1020három osztályon belül az adózókat további három-három csoportba osztják, jövedelmük mértéke szerint differenciálva adójukat.
A Systhema Bethlenianum döntő előrelépés az adóügy modernizálása terén, de nem old meg egy csapásra minden olyan kérdést, amely éppen adóalanyokhoz és adótárgyakhoz igazodásából, differenciáló voltából következik. A gazdagabb városok és a szegény mezővárosok közt igen jelentős a vagyoni szint különbsége, az utóbbiak lakói mégis a hatforintos „taxa civicá”-t fizethetik fejadóba. Milyen adót fizessen a tizenöt éven felüli, tehát felnőttnek számító fiú és lány, aki szüleivel egy kenyéren él? Zavart okoz az is, hogy az 1754-i alaprendelet a cigányokat általában kiveszi a fejadó alól, pedig ezek egy része már megtelepedve, jobbágysorban él. A vagyonadónál kérdés: minden szántóterület után adózni kell-e, vagy csak a bevetett terület után? Az egyes állatfajták után járó adó körül is vannak tisztázatlanságok. S bár az adó most már az egyes adózóra kivetett fej- és vagyon-, illetve jövedelemadó, országos összegét mégsem pontosan eszerint határozzák meg; mi történjék, ha az adó nem teszi ki a követelt mennyiséget? Ezekre a kérdésekre kíván választ adni a Systhema Bethlenianum első továbbfejlesztése, a kidolgozását irányító Buccow erdélyi főhadiparancsnokról s egyben a Gubernium vezetőjéről Systhema Buccowianumnak nevezett új adórendszer (1763). Ez lehetőséget ad arra, hogy a szegényebb mezővárosok lakói a „taxa civica” helyett a négyforintos „libertinus-taxá”-t fizessék. A szüleikkel egy kenyéren élő felnőtt fiakat a szolgákra kivetett tizennyolc krajcáros „taxa impossessionatorum” fizetésére kötelezi, a lányokon tizenkét krajcárt vesz e címen. A megtelepedett cigányoktól a jobbágyokéhoz hasonló fejadót követel. A vagyonadó vonatkozásában egységes mennyiségű adót vet ki bevetett és nyomásban lévő szántóterületre, azzal a meggondolással, hogy a lakosság a bevetett területek erősebb adóztatása miatt ne idegenedjék el a földműveléstől. Tételesen szabályozza az egyes állatfajták utáni adót. S végül úgy rendelkezik: ha az adó nem teszi ki a szükséges mennyiséget, minden forintja után arányos pótadót kell kivetni.
Néhány évi gyakorlat után úgy tűnik: még mindig van jelentős módosítanivaló az adórendszerben. A reform most Samuel Bruckenthal, ekkortájt a Kancellária vezetője irányításával készül, így kapja az új adórendszer (1769) a Systhema Bruckenthalianum nevet. Újdonsága a fejadó tekintetében most a további nagyfokú differenciálás. A városok és mezővárosok továbbra is három osztályba vannak sorolva, de az itt élő kereskedőket és iparosokat nyolc-hét-hat csoportba osztják, s a kereskedők fejadójának skálája így hat forinttól huszonhétig nyúlik, az iparosoké négy forinttól tizenhatig. A szabadosok, jobbágyok és zsellérek fejadóján is változtat az új rendszer: akinek vagyonadója hat forinton felül van, azokat nyolc-nyolc osztályba sorolja; az egyes osztályok fejadója emelkedik. A „taxa impossessionatorum” körüli zavarok megszüntetésére a rendelet pontosan körülírja a kurialisták 1021fogalmát. Biztosítja a határőrök fejadómentességét. A vagyonadó vonatkozásában is a differenciálás tendenciája a döntő: szántók, kaszálók, szőlők után osztályok szerint különböző adót kell fizetni (az eltérések aránya 1: 2,5). A határőrök vagyonadójának egyharmadát engedi el a rendelkezés. Ez az adórendszer marad érvényben kisebb módosításokkal 1848-ig.
Az adóügy reformjai meg is hozzák a központi kormányzat számára a várt eredményt. Míg az ország adója 1752–54 közt kb. 720 ezer forint, 1762-ben már 1147 ezer, 1765-ben pedig 1318 ezer forint; jó tíz év alatt közel a kétszeresére nő. Ezzel egyidejűleg jelentősen megváltozik az egyes natiók részesedése az adóteherből. Míg korábban a magyar és szász natio ugyanannyit vállalt az adóból (vagy a szász natio minimálisan többet), 1755-ben a magyar megyék adója 337 367 forint, a szász székeké pedig 280 197, pedig a Systhema Bethlenianum szerint a Királyföldön a földadó magasabb, mint a megyékben; az egyenlőtlenség eltörlésével az eltolódásnak fokozódnia kell.
Az 1750. évi összeírás nemcsak az adózók vagyoni erejét tárta fel, hanem adóképtelenségüket is. Az adóösszeírásnak fel kell mérnie az egyes helységek, illetve törvényhatóságok közadósságait is, s itt fény derül a Királyföld szinte képtelen méretű eladósodására. Ez az eladósodás, elsősorban az adóterhek eredményeképpen, már a felszabadító háború alatt elkezdődik, az 1740-es években azonban arányaiban jóval nagyobb a korábbinál. 1750-ben a szász törvényhatóságok adóssága (nem számítva egy Újegyházszéken per útján követelt 9634 forint 53 krajcáros tételt) 765 781 forint 46 2/5 krajcár, több, mint az ország akkori évi adója, s ennek fedezésére mindössze évi 33 812 forint 30 krajcár közjövedelem áll rendelkezésre, ami még az adósságok törvényes kamatjára sem volna elég, nem a törlesztésre, pedig a kamat általában a többszöröse a törvényesnek. Az eladósodásban Brassó vidéke vezet 129 066 forint 21 krajcárral, a második helyen Beszterce vidéke áll 111 991 forint 37 1/2 krajcárral. Az egyes szász székvárosok közül Beszterce van a legjobban eladósodva, a vidék adósságaiból 101 944 forint 1 krajcár őt terheli. Ugyanekkor a magyar és székely törvényhatóságok falvainak közadóssága általában 100 forinton aluli, ritkán néhány száz forint, Marosszék helységeinek közadósságai 3885 forint 19 krajcárt tesznek ki, annyit, mint egy átlagosabb barcasági falué, s a magyar és székely natio területén lévő városok közül csak Kolozsvárnak van jelentős adóssága (55 675 forint), a többieké együttvéve kb. annyi, mint Prázsmáré.
A hitelezők közt a legkülönbözőbb társadalmi hovatartozású elemeket találjuk. Hitelez a szász helységnek vagy széknek saját királybírája vagy a szék más tisztje, a szász patriciátus más elemei; egészében véve kisebb mértékben magyar és szász birtokos nemesek. De ott vannak a hitelezők sorában az összes erdélyi egyházak intézményei és papjai is: nemcsak szász evangélikus papok, egyházközségek és iskolák, de katolikus szerzetesrendek (részben alapítványokkal rájuk ruházott hitelekkel), katolikus iskolák, egyházi szervek vagy 1022személyek, református papok, egyházközségek, iskolák (köztük, ismét csak alapítvány révén nyert jókora hitelekkel, a nagyenyedi kollégium); még az unitáriusok és bizonytalan felekezeti hovatartozású román papok sem maradnak ki a sorból. Helyenként katonatisztek is szerepelnek a hitelezők közt. A hitelezők egyes kategóriáinak szóródása nem egyenletes; egyes szász székeket nemegyszer egy többszörösen összeházasodott patríciuscsoport tart adósságai révén is a markában. Egy bizonyos: modern értelemben vett polgárt, tehát kereskedőt elvétve találunk a hitelezők közt. Nemcsak azért nem, mert e hitelek visszanyerése 1750 táján reménytelennek tűnik. Azért sem, mert a kamat kivételesen sem pénz, hanem a legkülönbözőbb mezőgazdasági napszám, termék (bor, búza, kukorica, hizlalt sertés), a falu valamely közterületének átengedése, kocsma vagy malom elzálogosítása.
Ebben a helyzetben a központi kormányzatnak erélyes intézkedésre kell elszánnia magát. Külön biztost küld Erdélybe a szász natiónak az adósságoktól való megszabadítására s annak tisztázására, hogy a natio kebelében milyen tisztségek szükségesek és milyen javadalmazással? A biztosságot Zacharias Wanckhel von Seeberg nyerte el, konvertita szász, ekkor az Erdélyi Udvari Kancellária tanácsosa. Seeberg az a név, amelynél az egyébként értékes és általában higgadt szász polgári történetírás elveszít minden mértéket, s egyöntetűen szitokkal és átokkal borítja el viselőjét. Pedig a biztos valóban elodázhatatlan feladatok megoldására érkezett, s nem is működött rosszul: néhány év alatt hatalmas összegeket faragott le a szász közadósságokból. Brassó vidékének 1750-i jó 129 ezer forint adóssága pl. 1759-re 97 284 forint 47 3/4 krajcárra csökkent. Eközben azonban Seeberg mélyen belenyúlt a szász natio önkormányzatába, s ami lényegesebb: adósságfelszámoló és tisztségredukáló ténykedése létalapjában támadta meg a szász patríciusréteget – különösen az általa vezetett bizottság olyan javaslatai, mint az, amely szerint ki kellene számítani, hogy törvényes kamat felszámolása esetében a helységek által adósságaik kamatjaként fizetett összegek mennyi tőketörlesztést jelentenének, s az adósságot eszerint kellene redukálni. (A számítások szerint gyakran a hitelezőket lehetett volna visszatérítésre kötelezni.) A szász natio már nagy győzelemnek tekinti, amikor 1758-ban az adósságok felszámolásának ügyét a szász gazdasági igazgatóság (Directio Oeconomica Saxonica) veheti át Seebergtől, hisz ez a szerv a comes elnökletével működik, s még inkább azt, hogy újabb pár év múlva a szász patriciátus érdekeit modern eszközökkel, de engedmények nélkül képviselő Samuel Bruckenthalnak sikerül kieszközölnie a Directio megszüntetését is.
Az adóreformon és a királyföldi adóalap határozott kézzel való stabilizálásán túl azonban a központi kormányzatnak egyéb eszközöket is igénybe kell vennie Erdély anyagi erőforrásainak alaposabb kihasználásához. Az erdélyi kincstári birtokok legnagyobb részét áruba bocsátja 1757 végén; láttuk, a vevő Bethlen Gábor kancellár, tőle jut az ebesfalvi uradalom 1023Erzsébetváros kezére, a fogarasi uradalomkomplexum pedig a szász universitasnak. Ugyanez idő tájt azonban az államkincstár nagyarányú felülvizsgálatot folytat le, elsősorban kisbirtokos nemesektől véve vissza a zálogjogon birtokolt fiscalis birtoktöredékeket. De perrel támadja meg a kincstár a szász natiót is a „census sancti Martini” iránt. A Szent Márton-napi adó, ez az Andreanum óta fennálló kötelezettség, a 17. század végén jelentéktelen teher, különösen a felszabadító háborúk korának szörnyű adóihoz képest: évi 6 ezer magyar forint, I. Lipót azonban 1705-ig ezt is elegendi a szászoknak, azután pedig a dolog feledésbe merül. A birodalom pénzügyi nehézségei közt a kincstári szervek 1758-ban felelevenítik ennek az adónak a követelését, méghozzá visszamenőleg, nem kevesebb, mint 385 ezer forintot várva az adósságaiból éppen tisztulni kezdő szász natiótól. A per nem zárul le korszakunkban, de a kincstár számára kedvező ítélet fenyegetése fennáll. 1757-ben államkölcsön kivetésére is sor kerül, 279 200 forint értékben.
