Nappalra elássa magát
Nappalra elássa magát
Tulajdonképpen csak keveset tudunk egyik legérdekesebb hazai békafajunkról, a barna ásóbékáról (Pelobates fuscus). A szaporodási időszakon kívül szinte sohasem kerül szem elé, mert nevéhez méltóan a nappalok nagy részét a laza, többnyire homokos talajba magát teljesen beásva tölti. Tápláléka, az apró férgek, lágy testű rovarok, százlábúak után éjszaka jár, és megzavarva néhány pillanat alatt képes eltűnni a szem elől. A gyors beásásban hátsó lábainak erőteljes, elszarusodott ásógumói segítik, amelyek révén lassú, körkörös mozgással a szó szoros értelmében befúrja magát a talajba. A többnyire földdel borított, barnás békát első ránézésre gyakran összetévesztik a barna varanggyal, az általában kisebb, 6–7 cm-es ásóbéka szembogara azonban a magyarországi békák közül egyedülálló módon függőleges hasítású rés, „macskaszem”. Ezen túlmenően, hátszíne sohasem egyszínű barna, hanem világosszürke alapon sötétbarna márványozású, amelyet, különösen a nászidőben, élénkpiros pöttyök is díszítenek. Teste zömök, feje lekerekített, lábai rövidek, alkata mindenben az ásó életmódhoz alkalmazkodott. A varangyoktól abban is eltér, hogy fején kétoldalt a tarkótájékon hiányzanak a duzzadt mirigyek.
Bár a hagyomány szerint a barna ásóbéka elsősorban a homokos, laza talajú, sík vidékeinket kedveli, néhány frissebb megfigyelés szerint valószínűbb, hogy az országban tulajdonképpen szélesen elterjedt, csak rejtett életmódja miatt tudunk olyan keveset róla. Tavasszal, különösen az Alföldön, a tocsogósok, időszakos vizek környékén sokfelé megtalálható, ahová petéit lerakni érkeznek a párok. Jellegzetes tompa, víz alatti kuruttyolásuk messziről elárulja a figyelmesen hallgatódzó megfigyelőnek jelenlétüket. A laza, többszörös fonalú petezsinórban lerakott petékből kikerülő ebihalak a legnagyobb ebihalak a legnagyobb méretűre növekednek hazai békáink lárvái közül, az átalakulás előtt álló ásóbéka-ebihal 10–12 cm-es, de ritkán a 18 cm-t is elérheti! Ez valóban hatalmas állat, különösen ha a belőle kifejlődő apró, szárazföldi ásóbékákhoz viszonyítjuk. Az átalakulás azonban rengeteg energiát igényel, ezért lesz a fiatal béka jóval kisebb méretű: ez általában jellemző békaféléinkre.
A megriasztott, véletlenül kiásott vagy kapáláskor kifordított ásóbéka szokatlan riasztó hangot hallat: a leginkább valami gumiállatka sipákolására hasonlít, macskanyávogásszerű, és szűnni nem akaróan ismétlődik a megriadt, védekezésre amúgy képtelen békából.
