Barokk vallásos próza
Barokk vallásos próza
A Káldiétól eltérő, szenvedélyesebb és díszítettebb prózastílus jelent meg Lépes Bálint (1570–1623) kancellár, győri püspök, majd kalocsai érsek műveiben. Két kötete inkább elmélkedésre késztető írás, mint retorikusan felépített beszéd, noha egyes részleteit prédikációként is elmondhatta (Az halandó és utolsó ítéletre menendő teljes emberi nemzetnek fényes tüköre; Pokoltól rettentő és mennyei bódogságra édesgető tükör, Prága, 1616–1617). Fő témája a „négy végső dolog”, amelyről a középkor óta egész Európában oly sokat írtak az egyházi szerzők. Lépes a témát Gabriele d’Inchino olasz szerzetes latinra fordított művében találta, azt ültette át magyarra, így írásmódjában az itáliai barokk teljes retorikai fegyvertára megtalálható. Végeláthatatlan felsorolások, jelzők és hasonlatok tarka forgataga, szójátékok, idézetek, élénk színekkel előadott történetek teszik szövegét dinamikussá, az olasz eredeti méltó magyar változatává.
A barokk kegyességi irodalom egyik legkorábbi jeles képviselőjének, Petrus Canisiusnak a katekizmusát fordította magyarra Vásárhelyi Gergely (1560 k. – 1623) jezsuita szerzetes. A latin verseivel és magyar egyházi énekekkel is kiegészített könyvecske sikerét mutatja, hogy gyors egymásutánban négyszer is megjelent (utoljára Bécsben, 1617-ben). Ugyancsak lefordította Kempis Tamás, a híres középkori misztikus szerző Krisztus követéséről írt könyvét (Kolozsvár, 1622). Szintén középkori latin nyelvű minta nyomán, de saját élményeivel kiegészítve adta ki erkölcstani példázatgyűjteményét (Világ kezdetitől fogva jóságos és gonosz cselekedeteknek példáinak summája, Kolozsvár, 1623), amellyel a magyar elbeszélő próza egyik jeles kezdeményezőjévé vált.
Jellegzetesen barokk művészi törekvés mutatkozik meg az ugyancsak jezsuita Hajnal Mátyásnak (1578–1644), Esterházy Miklós nádor udvari papjának rézmetszetekkel díszített imádságos könyvében (1629). A „képekkel kiformáltatott és azokrul való elmélkedésekkel és imádságokkal megmagyaráztatott könyvecske” a mennyei boldogság misztikus élményét kívánja felidézni főrangú olvasói számára. A holland mester verses feliratokkal ellátott metszeteihez tanulságos elmélkedéseket fűzött, így az ábrázolt jelenetek, a kegyes tartalomhoz igazodó intelmek egyszerre hatottak az újjáéledő katolicizmus Szent Szív-kultuszának népszerűsítése felé. A könyv a manierizmus divatos műfajához, az emblémamagyarázatokhoz tartozik, s a különböző művészetek barokk kori ötvöződésének is jellemző példája. Ez az érzelmes frazeológiával átszőtt vallásos tematika a későbbi évtizedekben számos katolikus ájtatossági munkában felbukkant s a magyar barokk próza misztikus változatát hozta létre.
Szerényebb keretek között és mérsékeltebb előadásmóddal, de lényegében a magyar ferences írók is az érzelmeket megmozgató barokk misztika jegyében írták erkölcstanító műveiket. Jellegzetes képviselőjük Kopcsányi Márton (1579–1637), aki esztergomi kanonokságáról mondott le azért, hogy az ismét szigorúbb szabályokhoz visszatérő Ferenc-rend tagja legyen. A kismartoni kolostor főnökeként igen sokrétű írói tevékenységet fejtett ki. Katekizmust, evangélium-magyarázatot, imakönyvet és Szűz Mária életéről szóló értekezést egyaránt írt, de leginkább jelentőssé elmélkedésgyűjteménye vált (1634). Ez a középkori vallásosságnak azokat az elemeit újította fel, amelyek ismét népszerűvé váltak (négy végső dolog, számszimbolika, Mária-kultusz, példázatok). Elmélkedései akaratot formáló lelki kalauzok, több ponton hasonlatosak a szentignáci lelkigyakorlatokhoz. Míg azonban a jezsuiták a társadalom felső rétegeit kívánták meghódítani, addig Kopcsányi és rendtársai főként falvakban igyekeztek elősegíteni a rekatolizációs folyamatot. Ezt jelzik műveinek ajánlásai is: az összes híveknek, falusi prédikátoroknak vagy éppen latinul nem tudó apácáknak dedikálja írásait. Kopcsányi a 17. században megerősödő Patrona Hungariae gondolat első megfogalmazóinak egyike, később ez az eszmekör számos szerzőt ihletett meg a barokk képzőművészetben és irodalomban egyaránt.
