Vörösmarty Mihály: TOLDI
Vad meg nem üvölti, nem szállja madár;
Csak ketten utaznak: egy ifju vitéz,
A hír fia Toldi, s az éjszaki vész.
Három nap utaznak, a harmadikon
- Nem volt bokor és halom a vad uton - |
A vész tova búsan egy ormon elűlt.
Ott, mintha kesergne az őszi borún
Suttogva, halálosan és szomorún
A fergeteg, a rideg ormon ülő
Igy visszanyögel vala Toldi felé:
"Oh, hagyd megölelnem |
A sír nyugodalmát; |
Hagyj itt elepednem, |
Hol kém szeme nem lát; |
Szent istenedért! |
Majd mintha dühöngene Tátra felett,
Hol fagyva nyaral meg az új kikelet,
Bődűlve hatalmasan és hidegen
Ily szót dörög által az ősz teleken:
"E kar diadalma |
Tett téged enyémmé, |
A sír birodalma |
Ne vonjon örökké; |
Holtakra ne vágyj, |
Így visszasivalkodik és elenyész
Megtört fuvalommal az éjszaki vész.
De fölveri Toldit a távoli zaj,
A gyenge siralmak, a durva moraj;
Kél s mintha hevűlne haragja után,
Borzad hadi vállain a kacagány.
Kis domb van a hősfion, éktelen is, |
De mint hideg égen az éjjeli fény,
Mely búson omol le sötét mezején,
A sírra borúltan az angyali lány;
Hollóhaja fürtiben oly halovány.
Mellette ölője reményeinek,
Áll marcona-zordonan a cseh Jedek,
S felrántani gyenge siralmaiból
Vaskarja csörögve a lányra hajol.
Felhangzik azonban az útlan avar,
Megvillan erőben az ifjui kar,
S mint vérnap a fellegek árnya megett,
Ég hős szeme Toldinak a cseh felett.
"Mely sír ez az ősz sivatag közepén,
S bűn szörnye ki vagy te, s ez angyali lény,
Mely a vad oromra zokogva borúl,
Hogy rá az arany nap is elkomorúl?"
Ily gondokat önt el haragja szivén,
Rémlánggal irottan ez üt ki szemén,
S míg bízva feléje a lányka eseng,
Halványodik a cseh, s erős szive reng.
Majd mint ha kilobban a tűz s elenyész,
S a sivatag éje vadabbra tenyész,
Úgy visszaborúl ijedelme után
S szól a cseh, haragja ömölve szaván:
"Sír kéme! ki vagy te, |
Ki zajgva közelgetsz, |
És rám s örömimre |
Oly rémi szemet vetsz? |
Tíz szálla le már: |
S harc lenne; de Toldi a lányra tekint
S így zeng szava bajnoki lelke szerint:
"Békével, o lányka, |
Töltsd búban az éjet, |
Vagy kelj vigalomra, |
Ha kedves az élet. |
Harctól te ne félj, |
Szól, s mint haragos hab a barna hajót,
Úgy űzi hatalmasan a cseh vivót,
És űzi lapályokon, ormon elé,
A régi Csepel szigethonja felé.
Szép csendben az agg Duna ontja vizét,
Két sajka röpűlve hasítja közét.
Sajkán komor arccal az éj ködekint
Két harcfia ül, s vadan összetekint;
És habzik a víz evezőik alatt,
A sajka előbbre s előbbre szalad.
Parton kiköt a cseh; de rúgja legott
Víz mélyibe Toldi a lebke hajót;,
S habháton a sajka megy úrtalanúl,
Míg vissza erővel a révbe nyomúl.
"'A mélybe hajódat |
Mi okra lökéd el? |
Rémíteni vélsz-e |
Órjási erőddel? "' |
""Egy csónak elég, |
Így összebeszélve halálos ügyön,
Két bajfi szigetben előbbre megyen;
És minden oly csendes, oly néma körűl;
Hold szép sugarának az alkony örűl,
Nem zeng level ágon, az ág tetején,
Hab nem zajol a Duna sík tükörén;
A messze világ zaja míg ideszáll,
Elhallgat a csend urodalmainál.
Oly csendes hiába vagy, alkony, a hold
Oly tiszta szelíden hiába mosolyg:
Ők ketten, az életet ölni menők,
Nem nyugszanak, harcra szegűl ki kezök.
S megdobban haraggal a föld, mezején
Vér harca virágzik, a vad növevény,
S hallik csataj és csörej és dobogás,
S rémségesen hallik az ércsuhogás.
De messze, halálosan és egyedűl
Egy zuhanat hallik a többi közűl -
S már ingadoz a cseh, csatája mulik,
Függ bús feje, lába nem állapodik;
Mint kőhalom, a fövenyágyra borúl,
S vasháza utána csörögve lehull.
Még sokszor, ha vész van, az ősz tereken |
S már nem rideg a sir a puszta uton,
Hivével a lányka temetve vagyon;
Hervadt koszorújok a sárga füszál,
Mely halmukon ing szelek ostrominál.
És Toldi pihenni ha dombra hajol,
Itt álmodik a csata napjairól.
S míg lelke a vad sivatagnak örűl,
Fel-felriad álmai szörnyeitűl.