Vörösmarty Mihály: EGY KORÁN HALÓ VÉGSZAVA
EGY KORÁN HALÓ VÉGSZAVA
Oh! most hallgass rám, csak most végtére figyelmezz
Vígságért nem eped búcsúzó lelkem utánad;
Nem kér e rebegő ajak, gyomrodba temess el;
Ámde ha már el kell fémedtől válnom örökre,
Ott küzd egy nyomorult féreg kis veszte bajával,
Egy másik szomorú hangon zeng végekor: ennek
Én, ily lelkesedett, elmúljak-e szúnyadozóként?
Oh nem! Szólni fogok, hogy az intést hallja kelettől
Szólni fogok, hogy dél éjszaknak visszadörögje,
Hah! lehanyatlik már s nem birja kivántomat a test,
...................................................
| Sok bajok és örömek lakhelye, földi világ! |
| Haj! számára kihalt színeden a vigaság: |
| Önként is berekeszt sírom üdőnap előtt: |
| A vad enyészetnek szótalan helyt nem adok. |
| S vég mozdultában port zavar hantjaidon. |
| Haldokló szeme rád, s kellemeidre mered. |
| Szótalan adja-e ki lelkemet a hideg ajk? |
| Nyúgatig, aki csak ért, s emberi szóra ügyel, |
| És bár sok szivekig hajtsa beszédeimet! |
| Fagyva szorúlt útján csak hörög a lehelet. |
Húgom gyenge szemérmében fél védni, s azért is,
Haj! nem tudják még, hogy többé nem lehetek rossz,
Nem tudják! - De ne is tudják: szomorú fa takarj el,
| Hogy testvére vagyok, földre tekintve pirúl. |
| Hogy fölös átkok alatt bús temetőmbe rogyok. |
| Szellő, vidd szavaim, vidd tova s ifjakat ints! |
Börzsöny, 1820
