Tóth Árpád: ARANY JÁNOS ÜNNEPÉRE
Mit ünnepedre piros dalba fontunk,
A szárnyas íge tört s akadozó:
Sóhaj a szünjelünk, s könnycsepp a pontunk!
Ó, most, emléked templomába térve,
Bár áhitat szelíd keze vezet,
S bár ajtó csukva és ablak betéve,
Vért szűr keresztül fönn a mennyezet...
Fölötte a Végzet vas csőre villog:
Szépség s Igazság hullájára vár,
S arany fényű szemük már törve csillog;
Véres mocsár, vak babyloni tenger!
Mellette a lélek zokogva ül,
Hárfáját - ó, hogy zengjen tört ütemmel? -
Csüggni akasztja reménytelenül...
Csak zuhog, omlik, árad egyre, árván,
Március bús esője! át nem ér
Rajta sugár, át nem töri szivárvány;
Ó, nem él igazán már, aki él is,
Március napja bíbor éjbe vész,
Fáj már nekünk az édes, ifju szél is:
Kilehelt lelkek terhétől nehéz...
Inni fényed e körül-komor éjben;
Éltél te is kort, melyben nemzetünk
Szíve már lassult tépett kebelében;
Te is "tapintád üterét" idődnek,
A "messzi lüktetést" lesvén busan,
S hit és remény szelíd fái kidőltek,
S vak lombu gyász burjánzott fel dusan...
S bár összezúzva, csak zengtél tovább,
Szent rímeket faragtál, drága mankót,
Bénult lelkeknek meghitt gyámolát;
Vastag üvegek lencséi mögül
Gyenge szemed és erős lelked fénye
Mint gyujtópontba: a szivekbe gyűlt,
Versedben lélegzett a lét reménye...
Veszélyes volt bár férfias dal s eszme,
Zengtél, azért is, büszke "velszi bárd",
Nehogy jobb érzésünk végképp kiveszne;
Ó, lobogj nékünk most is, drága lélek,
Te adj erőt, dalunknak lelke légy,
Tüzes lángnyelve tavasz ünnepének,
Szálld meg a költők csüggedt kebelét...
Túlcsordul a szörnyű kínok között,
Lészen, mint ősi mondánk csodagíme,
Magyar Meótisz lápján üldözött!
Örök sors! fut a bús gím, fedve vérrel,
S nyomán a nyilas Hunor és Magyar
Önkénytelen is szebb tájakra ér el,
Miket előle még vakság takar...
Szent nagyságod minden elemeit,
De szívünket mint élő delej éri
Verseid lelke s megelevenít:
Varázsos áram, vérünkké kereng,
És új dalt kezd a költők csüggedt céhe,
Dalt, mely mély vágyak ütemére zeng,
Jajdulva benne szebb jövendők éhe!
Míg rá őrült világunk felfigyel,
S mellét szelíd sohaj emelve lágyan,
A fegyvert megborzadva ejti el;
Harsogjanak szent, bátor zengzetek,
Míg minden szemből hő könnyek ömölnek,
S a vérvesztéstől bágyadt nemzetek
Zokogva egymás kebelére dőlnek...