Komjáthy Jenő: DACBÓL
DACBÓL
Dacból, haragból szívem összetéptem.
Itt állok egyedül, némán, sötéten,
Ajkam vonaglik lázas reszketésben.
Itt állok egyedül, némán, sötéten,
Ajkam vonaglik lázas reszketésben.
Dacból, haragból mindent összetörtem,
Ami mosolygó, édes volt köröttem,
Kéjt, örömet magamtól messze löktem.
Ami mosolygó, édes volt köröttem,
Kéjt, örömet magamtól messze löktem.
Szilaj gyönyörrel mindent összedúltam,
Mi égetett, fájt és emelt a múltban,
Kegyetlen kézzel önszivembe nyúltam.
Mi égetett, fájt és emelt a múltban,
Kegyetlen kézzel önszivembe nyúltam.
Mámort ivám, hevertem rózsaágyon,
Csüggtem sok csillogó parányiságon,
De fölriadtam: másra, többre vágyom!
Csüggtem sok csillogó parányiságon,
De fölriadtam: másra, többre vágyom!
Fejemet égeté a púha párna,
Fojtogatott az élvek rózsajárma,
Magasba tört most lelkem álma.
Fojtogatott az élvek rózsajárma,
Magasba tört most lelkem álma.
Szóltam: lemondok, mindenről lemondok,
Miért hevülnek annyian bolondok,
Puhány érzésre lágy rimet se mondok.
Miért hevülnek annyian bolondok,
Puhány érzésre lágy rimet se mondok.
Küzdék; a lomha békét megvetettem,
Harc, lobogó csaták után epedtem,
Bosszút lihegve, mindig lelkesebben.
Harc, lobogó csaták után epedtem,
Bosszút lihegve, mindig lelkesebben.
Jártam sürű tömegben. Taps viharzott.
Ragyogni láttam számos büszke arcot,
Hír, pompa, taps amint együtt kavargott.
Ragyogni láttam számos büszke arcot,
Hír, pompa, taps amint együtt kavargott.
S kérdém magamtól olykor elborúltan:
Minden ragyog; hát sűrü ködborúban
Mért jársz te köztük, mért jársz koszorútlan?
Minden ragyog; hát sűrü ködborúban
Mért jársz te köztük, mért jársz koszorútlan?
Hamar beláttam: jobb, hogy ismeretlen,
Mi szép, mi nagy e vágyak dúlta mellben;
Beh jó, hogy lelkem tőlük illetetlen!
Mi szép, mi nagy e vágyak dúlta mellben;
Beh jó, hogy lelkem tőlük illetetlen!
Nem vont könnyű siker, vásári lárma,
És ködruhában, nesztelenül járva,
Maradtam ismeretlen, néma árva.
És ködruhában, nesztelenül járva,
Maradtam ismeretlen, néma árva.
De végül untatott e dőre játék,
Egyhangu és sivár nyugalmu tájék,
És zúgolódva fönnen így kiálték:
Egyhangu és sivár nyugalmu tájék,
És zúgolódva fönnen így kiálték:
Sors! Mért vetettél ilyen környezetbe?!
Nincs élet itt, régen kiszíva nedve,
Lehelj hát lelket a lélektelenbe!
Nincs élet itt, régen kiszíva nedve,
Lehelj hát lelket a lélektelenbe!
Isten! Ki földi léttel fölcsufoltál,
S szivembe lángot, olthatatlant oltál,
Te lásd, ha martaléka lesz az oltár!
S szivembe lángot, olthatatlant oltál,
Te lásd, ha martaléka lesz az oltár!
S kiáradt lelkem féktelen szavakban,
Ki hallja: érezi tüstént hatalmam,
Hol tett az íge és erő a dallam.
Ki hallja: érezi tüstént hatalmam,
Hol tett az íge és erő a dallam.
Nem írom nevemet futó habokra,
Emléket nem rovok sívó homokba;
Dőljön, aminek dőlni kell romokba!
Emléket nem rovok sívó homokba;
Dőljön, aminek dőlni kell romokba!
Ah, tűz a lelkem! És szivem ha dobban
Forró gyönyörben, égő fájdalomban:
Nem langyos permeteg, tűz van dalomban!
Forró gyönyörben, égő fájdalomban:
Nem langyos permeteg, tűz van dalomban!
Hajlítva mindég, sohasem hajolva,
Átömlik vérem lángoló dalokba,
Égő haragba, zengő viharokba.
Átömlik vérem lángoló dalokba,
Égő haragba, zengő viharokba.
Örökre szól a dal! Örökre zajlik,
S a büszke szó a síron túlra hallik:
A teste eltört, lelke még se hajlik!
S a büszke szó a síron túlra hallik:
A teste eltört, lelke még se hajlik!
[Szenic, 1890. július 24.]
