József Attila: HERZ HENRIK ŐMÉLTÓSÁGÁNAK
vagy mint az első ember a lapályon:
két lábra állni próbál, hogy ne fájjon
apró mivolta, ne födje berek,
milyen isten rémlik a teljes tájon,
mily csönd szivárog, hogy üreget vájjon
alánk, mig eltölt gond és képzelet.
elfeledi, hogy eleven anyag,
hogy törékeny és mindig elkel nála
mint most, amikor Méltóságodat
illeti tőle hódolat és hála.