József Attila: FALU
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegő-lepke.
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta...
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.