Gyulai Pál: A SELLŐ.
Fűzfa árnyán, zöld fűágyon
Ifju nyugszik szunnyadozva,
Kedveséről álmadozva,
S nevét lágyan sohajtozza.
Örvényéből kél a sellő;
Uszva, játszva fordul, hajlik,
Örvény habja egyre zajlik,
S hívó édes ének hallik:
Szeretődnél szebb leány vár,
Én vagyok az, sellő vagyok,
Érted élek, érted halok,
Örökre a tiéd vagyok.»
Elfogódik szíve, érzi.
Rá-rá gondol kedvesére,
De a sellő énekére
Fel-felgyúlad ifju vére.
Fényes kristály palotába,
Liliomos, lágy mohágyon
Vőlegényem' csókra várom,
Nyugtom csak veled találom.»
Szép alakja szebbnek látszik,
Amint forgó táncát járja,
Fehér karját ki-kitárja
S vőlegényét hivja, várja.
Vőlegénye, rabja lenne.
Im de óva száll elébe
Kedvesének szende képe,
S megrezzenve visszalépe.
Csak egyetlen csókod' kérem.
El kell válnom, int az óra,
Hajolj hoznám csak egy szóra,
Csak egy csókot bucsuzóra!»
Gyönyörével, bánatával,
Küzd hiába, vonja, hajtja
Sellő hangja, fordulatja,
Kérő, könnyes arculatja.
Átölelte már a sellő,
Ifju szívén kín nyilallik,
Örvény habja egyre zajlik,
S a haldokló jajja hallik.