Garay János: CSALÁDI KÉPEK.
Új lég lehel reám;
Sajkám elért a révhez,
Hová ohajtozám.
Áttükrözé magát,
Visszhangzik énekemben,
A lant új hangot ád. -
Virágzó tavaszán
Szerelem volt világom,
E zúgó oczeán.
Kis sajkám evezett;
A szív, örök tusában
Vesztés s birás felett.
Előttem a határ,
Hol rám a küzdelemnek
Szerelmi díja vár. -
Szerelme tengerén,
Dalát meg-megfigyelted
Szép holdas éjjelén,
Nézd, e hűs fák között,
Házának templomába
Csend s béke költözött.
Kötözve nyúgoszik;
A lant, a ház falához
Békén támaszkodik.
Hív nő karolja át,
S mutatja rét füvében
Enyelgő magzatát.
Felkapja hangszerét,
S a házi boldogságról
Dalolja énekét.
Ifjú fejed fölött,
S megint csak úgy talállak,
Mint esztendők előtt.
Virágaid közűl;
Mint év előtt, szemedben
Szemem megidvezűl.
Titkolja éveit,
Te büszkén számitod fel,
Mint nőlnek gyermekid.
Mert minden év után,
Értelmesűl fiacskád,
Szépűl a kis leány.
S áldjon meg rényedért,*
Ki gyermkidnek élsz csak
És gyermekeidért,
Szemlélője vagyok,
Még én is ennyi kéjben
Még vissza ifjadok.
A kedves gyermekek;
Anyjánál a kis harmadik
Bölcsőben szendereg.
Az egyik könyvet nyér;
A másik felmász térdemen,
És tollat irni kér.
Még vissza kaphatom,
De képe, egy szép Gőthe-fej,
Szem- s orrnélkűli rom.
A téntát dönti el,
Vagy szörnyű gólyalábakat
Rak írt ivemre fel.
S én nem neheztelek:
Anyjánál a kis harmadik
Még egyre szendereg.
Csendek emberének?
A ki rabja - igy gunyoltok -
Házi életének.
De nem a világé,
Vagy bizony azt vélitek tán,
Síri csend a házé?
Mennyit ők okoznak!
Sippal, dobbal kis vitézim,
Hogy ha rám robognak.
Sőt csak ebben élek;
És ha mégis megsokalnám -
Szerepet cserélek.
Együtt szökdecsélünk!
Ki tagadja hogy mi itthon
Jó zajoskán élünk?
A nagy világ szerint!
Megyünk mi is, miként s hová
Szivünk sugalma int.
Háromszor egy napon;
Öltünk, ha kell, ékszert mi is,
A mennyi s mink vagyon.
Igaz s ál ékivel;
Én a fiut, te a leányt
Öltöd karodra fel.
S láttassák magokat,
Szinházba most, bálokra majd,
Mint ez vagy az divat.
S szökellő csermelyék,
S a szent természet báj ölén
Velünk örűl az ég.
Leszen fejünk felett,
Körűl a vig madársereg
Zeng édes éneket.
Némán eláll szavunk!
A némaság egy háladal:
Mily boldogok vagyunk!
Elém vigan szökellenek,
Ezer kérdés és csók között,
Mind hárman rajtam csüggenek.
Egy vár vagyok, mit hős sereg
Száll meg, s veszen be ostromul;
Csakhogy csatánkban vér helyett
Kéj és örömnek könyje hull.
Híven körűlveszik megint,
Mindegyik édes szót rebeg,
Mindegyik búcsu-csókot int.
Hajó vagyok, mely gazdagon
Kincsekkel rakva utra kel;
Csakhogy a kincs, mit én viszek,
Egy kéjjel telt boldog kebel.
Ha csendben otthon dolgozom:
A kis sereg mint méhiraj,
Körülrajogja asztalom,
S valóban és végtére is,
A kedves édes gyermekek,
Nem mások én szívemnek ők,
Mint döngicsélő méhsereg.
Egy rózsakert még a világ,
Édes gyönyört rejt, nyujt nekik
Mindén bokor, minden virág.
S miként a kis méh a köpűt,
Megmézesítik szívemet,
Belé hordván szinméz gyanánt
Ezernyi édes érzetet.
Már tudom nem kellenek,
Sem az ősz késő rózsái
Még hozzád nem illenek.
Fürteidre koronát?´
«Nyár hevében, tél fagyában
Hogyha tiszta, hogyha hív,
Két szerető birtokában.
Legbecsesb virág a - szív,
E virágot, ha birod,
Legkedvesb ajándokod.»
Bú s örömben régi pár,
S mégis ifjak, bár fölöttük
A tavasz nyárára jár;
Mert a szív nem hervadó
Télizöld, ha tiszta s jó.
Tiszta és hű szív lobog.´
«Nyár hevében, tél fagyában
Az enyém érted dobog.»
Szól a férj, a nő felel -
S keblen nyugszik hő kebel.
S a virág átadatik,
Két kebel egy dobbanása,
És a szív megértetik.
Mert a szív, e ritka kincs!
Legszólóbb - hol nyelve nincs!
Én neki nem vivék;
Mégis frigyünk az égtől
Mégis megáldaték.
Alapnak egy követ,
Mindketten egyezőleg
Egy szerető szivet.
Erőt lehelt belénk;
Minden szívdobbanással
Kőt kőre épiténk.
Épitve lőn a ház,
Falai között kedély és
Szerény öröm tanyáz.
Oltárán ápolánk,
Élesztő napsugárként
Világit most reánk.
Mely űl, a kis család,
A házi boldogságnak
Énekli hymnusát.
Kit szívem legjobban szeret:
E kékszemű lányt, e nyulánk,
Vagy ezt a tömzsi gyermeket?
Azt érezem, hogy ő maga
Legkedvesebb, mivelhogy ő
Szerelmünk első záloga.
S viszont én a kis csacska szán:
Ő nekem a legkedvesebb,
Mert két fiú közt ő a lány.
S szívemben újra kész a harcz -
Ő legkisebb, úgy gondolom,
S most legkedvesb ez angyalarcz.
Én nem tudok, s nem akarok;
Egy asszonyt s három gyermeket
Szeretni tán csak elbirok!
A kedves magzatok!
Hitben, reményben, szeretetben
Mind milyen gazdagok!
Hogy Jézus eljövend,
Hogy tőle mindenik, ki jó volt
Ajándékot nyerend!
Teszen fiú s leány,
Arany hegyekről álmodoznak
Egész nagy éjszakán.
A kedves holnapot,
Midőn mindenki megpillantja
A szent ajándokot?
E bábut, e lovat -
Ezt is, meg azt is, mind ő kapta,
Mert jó volt s szót fogadt!
Nyúl remegő keze, -
Tapsol, nevet, szökell örömben,
Kéj minden érzete!
Varázsát érezi -
S isten e kéjt egy jobb életre
Foglalóul veszi.
Igy látna köztetek;
Ha most anyám, a jó szív,
Igy együtt lepne meg!
Kitárná két karát,
Elmondaná fölöttünk
Áldása szent szavát.
Tovább nem bírva el,
Fejenként megfürösztne
Örömkönyűivel.
S e három kis virág;
Én, anyja gyermekimnek
S a kisded unokák,
Keblökre hullanánk -
Az ég egész terhével
Szakadhat így reánk!
Volt hő kivánatom;
Bölcsőmtől az oltárig
Hozott e1 csónakom.
Megint ezen teszem;
,Az oltártól a sírig ´,
Mely végutam leszen.