Babits Mihály: SZÁZADVÉGI KÖLTŐ ÉNEKE
Mostan van a szellemek órája, és a szellemek agyamban sorakoznak, néma hadsereg, némán verik a dobot, indulóra.
Mostan van az ihlet órája, a várt óra, a választott óra, a találkozás órája, az isteni légyott.
Előre! Az ér ver, a szív dobog, a kéj közeleg.
Itt a fogantatás perce. A perc, amelyben elfér a világtörténet; s itt a szoba, melyben elfér a mindenség.
Népes magány, holt élet, álló idő, mozgó tér.
Vendégül látom a távolt és közelt, a halottakat és meg nem születetteket.
S itt az ajándék perce, a végrendelet perce, a termés perce, a szó perce, a cselekedet perce.
Előre! A kályha zeng, a szoba zsibong, énekel a lámpa, ujjong a könyvsor, ugrálnak a képek, dobog a dob, indul a hadsereg.
Mint a kemence, mint a tömlőc, mint az elásott kincs, töretlen dió, gyümölcstelen fa, meddő asszony?
Legyek mint a pártában maradt lány, mint a fukarok kincse, mint a felvágatlan könyv, mint a néma ember, vagy akit eltemettek elevenen?
Akit eltemettek elevenen, és hiába kiált és hiába döng és hiába rug és hiában él és nem él?
És legyek mint más ember, mint az utolsó ember, mint aki ember és nem ember?
S vajjon nem vagyok-e milliók ura, és nem vagyok-e hadvezér, kit milliók követnek és nem enyém-e mind az a hadsereg, mellyel hajdanta győztek, s mind az a birodalom, melyet hajdanta meghóditottak?
Nem vagyok-e gazdag és nem lehetek-e bőkezű?
Előre! Dobogj szivem dobja, áradj erem ára, eredj elmém serege!
Lobbanjon a lámpa, szálljon be szobámba a nagy idők kereke.
Előre barna óriások, kiket első buja kedvében fogant a földanya, gigászok és angyalok szeretői, tornyok és titánok, egetvivó zsiványok, ismerlek benneteket, nekem nem vagytok idegenek.
Látom a sötét tagokat, a borzas szőröket; egy oroszlán egész bundáját öveteken, gyökeres szálfenyvet kezetekben, földeket vállatokon, s rengeteg arcotokon fényes izzadság özönös csöppjeit.
Szolgáim vagytok: előre!
Rázzátok le a vizözön utolsó csöppjeit barna bőrötökről, nyissátok fel nagy cyklops szemetek!
Lám, Daphnis és Chloé a füben játszanak, Doris és Amaryllis egymáshoz hajlanak; tiporjátok el őket; előre!
Fel, rabszolgák, barmok és zsidók; jósoljatok a háborura, égnéző mágusok.
Fényes az ég, tisztúlt a rengeteg, árad a Nilus, árnyat vet a szfinksz.
Jer hajóiddal, fürge feniciai; görög róka, kerüld a Szcillákat.
Mind az enyémek vagytok.
Enyém vagy Xerxes, fodros szakálloddal, sok őrzött kincseiddel, tengernyi népeddel: verd a hidakat, nekem vered! Enyém vagy Miltiades; Periklesz nekem építetsz; Aspasia enyém! Phidiász nekem faragsz; Demoszthenész, kardnál élesebb nyelveddel, nekem beszélsz. Arisztophanesz tréfáit én élvezem, Aiszkhylosz kit emel, mint engem? Én aratom, amit Isten vetett.
Jertek szónokok és hadvezérek, jertek rusztikusok és fajtalanok, szkurrák és paraziták hadseregemből ki nem maradhattok. Előre, vexiluumok, signumok és sasok, húzzatok braccát, kemény cisalpin legények, jertek északra hű fiai a farkas- anyának, hagyjátok a romlott epigrammagyárost és a vánkosaiba fuldokló császárt.
Eljön az idő, amikor ti is ilyen züllött rajongók lesztek, keresitek kétségbeesve a régit és az ujat, beszéltek latinul és volapükül. Eljön az idő, mikor ezer látcső, megannyi bábeli torony, mered az égre; s jőnek vitézek kereszt jele helyett a vakoló kanál jelével is. Eljön az idő - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó de kicsi mindez; de kevés és kicsi az én hadseregem. És ki ellen menjek és van-e akire érdemes harcba menni? És győzök-e vagy legalább bukom-e?
És nem jobb-e aludni?
Kályha, szoba, lámpa, könyvek, képek alszanak. Boldog aki alszik.
Boldogok a lelki szegények mert ők bírják az álmot.
Én is alszom már: vessétek meg az ágyat; én nem lehetek hadvezér mert beteg vagyok és minden árt az idegeimnek.
Majd más... talán más...