XIII. SZÍN.
Oh Charmian, innen ki nem megyek
Többé soha!
Úrnőm, vigasztalódj’!
Nem! a mi szörnyű érhet: szivesen
Látom; csupán a vigaszt gyűlölöm.
Búm légyen oly nagy – van reá okom! –
Mint az, mi szülte!
Diomedes jő alant. |
Halála bár közel, még nem halott.
Nézd, itt a sírbolt másik oldalán
Hozzák az őrök.
Antoniust hozzák alant. |
Oh, nap! gyújtsd föl a |
A forgó föld felett! – Antonius!
Antonius! Segítség, Charmian!
Iras, segíts! jó emberek, segítsetek
Ott lenn! Hozzuk fel őt!
Légy csöndesen! |
Magán kivül nem hódolt másnak ő.
Így kelle, mert Antoniust csupán
Antonius győzhette meg. De jaj
Nekünk, hogy így van!
Meghalok, királynő. |
Ezernyi csókjaim közt, e szegény
Végsőt nyomom ajkadra!
Nem merek |
Esem. Ne ékítse a büszke Caesar
Diadalútját! – Míg méregnek, és
Késnek, kigyónak: éle, ereje,
Fúlánkja van, biztos vagyok! Kevély
Octaviának jéghideg szeme
Rajtam gyönyörrel ne legeljen! – Oh
Antonius, jövel! – Segítsetek
Lányok! – Vonjuk fel őt! segítsetek
Mind, emberek.
Hamar, vagy meghalok.
Csodás játék s milyen nehéz vagy! – Oh
Erőnket a bú vette el; azért
Vagy oly nehéz. Volnék erős Juno,
Gyors szárnyu Mercurt küldeném, hogy ő
Szállítson az Olympra! ah, a vágy
Mindig bolond volt! – | (Fölvonják Antoniust.) |
Jőj, jőj, jőj szivemre! |
Ah, volna ily erő ajkamba’: hogy
Lecsókolnám, csak élj!
Mi gyász tekintet! |
Meghalok, meghalok, már. Adjátok
Egy csöpnyi bort, még szólni akarok.
Hadd szóljak én! S hadd szórjak átkokat, míg
Fortuna, e csalárd nő, kerekét
Szétzúzza!
Még csak egy szót, édesem.
Kérj Caesartól magadnak életet
S becsületet.
Ezek nem járnak együtt!
Hallgass meg, édes. Caesarnál, csak az
Egy Proculeius, kiben bizhatol.
Magamban és kezemben bizom én,
Nem senkiben, Caesar körül.
Halálomat s e gyász fordúlatot
Oh ne sirasd. Sőt éleszd lelkedet,
Táplálva jobb időm emlékivel,
Midőn a föld első királya voltam,
S a legnemesb. Nem is gyáván halok,
Erős fejem nem csúfosan hajol meg
Győzőm előtt; de jól vívott csatán,
Hol rómait győzőtt le római!
Lelkem kiszáll – nem szólhatok – | (Meghal.) |
Oh legnemesb! meghalsz te is? – S reám
Nincs semmi gondod? itt maradjak e
Sötét világban, mely tenélküled
Csak ronda ól! Nézzétek, asszonyok,
Hogy olvad a föld koronája el!
Elhervad a babér; a győzelem
Zászlója roskad! Lányok, gyermekek
A férfiakkal egyformák; oda
Minden különbség! nincsen semmi nagy
A vizsga hold alatt!
Oh csöndesedj’! |
Ah, meghal ő is! Úrnőnk!
Csitt, Iras! |
Oh nagy királynő! Oh felséges asszony!
Nem több, mint bármely asszony; rabja szintoly
Búnak, mint bármi szolgáló, ki fej
S napszámba jár dolgozni! Visszadobnám
Királyi pálczám’ az irígy isteneknek,
S szemökbe mondanom, hogy e világ
Fölért övékkel, míg el nem lopák
Gyémántomat! De mind haszontalan;
A türelem silány; a düh veszett
Kutyához illik. Bűn-e hát, betörni
A halál sötét lakába, hogyha ő
Eljőni nem mer? No’s, lányok, mi baj?
Vígan! vígan! – Mi lelt, jó Charmian?
Oh hölgyeim! – nézzétek, kialudt
Lámpánk, kialudt! (Az őrökhöz.) Bátorság, emberek!
Temessük el. S aztán, mi nagy s nemes,
Tegyük mi is meg, a hős római erkölcs
Szerint! Tegyük kevélylyé a halált,
Hogy minket így fogadhat el. – Jerünk!
Ez órjás szellem háza már hideg.
Oh asszonyim, oh asszonyim! Jerünk!
Csak egy barát van: a halál, velünk!
(Mind el. Antonius testét viszik.)