DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Igen. És volna egy tartalékunk is a főtitkár úr személyében. Tehát tulajdonképpen ennyien vagyunk, akik most e nagyon fontos törvénymódosításnak a meghozatalára vállalkozunk ebben a késői órában.
Az Országgyűlés 1993 áprilisában, amikor határozatot hozott a sporttörvény elkészítéséről, előírta törvények készültét, amelyek nemcsak az alkotmánnyal, a nemzetközi szerződésekkel, de az Európai Sport Charta előírásaival is összhangban vannak. Az Országgyűlés azon túlmenően, hogy leszögezte, hogy a sport tartalmát és hatását tekintve nemzeti ügy, többek között két lényegesebb szempontra hívta fel a figyelmet. Egyrészt az országgyűlési határozat 4/e. pontjában megfogalmazta: "A testnevelés és a sport részterületei az óvodai testneveléstől a hivatásos sportig egymással összefüggő, egymással kölcsönhatásban álló egészet képeznek, egyik terület fejlesztése sem indokolja a másik rovására történő változást." Másrészt kimondja, hogy meg kell különböztetni a nonprofit jellegű testnevelési és sporttevékenységet a profit jellegűtől oly módon, hogy míg az előbbit "célszerű adókedvezményekben részesíteni", az utóbbit "a gazdálkodó szervezetek tevékenységével azonos módon kell szabályozni".
Az 1996-ban végül elfogadott sporttörvény, amely közel kétévi munka után került az Országgyűlés elé, mindebből semmit sem volt képes megvalósítani, maximum annyit, hogy megpróbálta meghatározni a hivatásos sportoló fogalmát. Ezt tényként kell megállapítanunk, ugyanis a jelenlegi törvényjavaslat csak utólagos kísérlet, a közben akuttá vált helyzet rendezését mondta ki. A javaslatból egyértelműen megállapítható, hogy elsődlegesen a labdarúgás súlyos válsága volt az, ami a kormányzatot lépéskényszerbe hozta. Az alapvető probléma abból adódik, hogy sem a sporttörvény, sem a jelenlegi módosítás alkotói nem voltak hajlandók figyelembe venni azt a sajátosságot, ami a hivatásos sportot mint vállalkozást jellemzi, és ami lényegesen megkülönbözteti a hagyományos vállalkozási tevékenységektől. Nevezetesen azt, hogy a hivatásos sportolók felkészítése és versenyeztetése az átlagosnál hosszabb távú és jelentős befektetést igényel, a profit viszont csak lassan és időben jelentősen megkésve jelentkezik. Arról nem is szólva, hogy a csapatsportoknál az egyéni felkészítés még korántsem biztosítja az eredményességet.
Ha tehát türelmetlenül, pusztán gazdasági szempontokat tekintve akarjuk a hivatásos sportot adóztatni, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az egész terület tönkremegy, mint ahogy ezt tapasztalhatjuk. Nem az volt a gond a sporttörvénnyel, hogy szervezetileg nem választotta szét az amatőr, illetve a hivatásos sportot, hanem az, hogy nem tisztázta, milyen mértékű adóztatást visel el egyáltalán a sporttevékenység, a kialakuló hivatásos sport pedig mikor kerül olyan állapotba, hogy profitteremtő tevékenységnek, azaz érdemlegesen adóztathatónak tekinthető.
(22.10)
Már 1993-94-ben látható volt, hogy a sportegyesületek anyagi forrásai szűkösek, és rendkívül csekély a jelentkező befektetők száma. Az egyre növekvő tartozásokat évről évre csak átütemezésekkel, fizetési haladékkal lehetett leplezni, mint ahogy ezt a mostani javaslat 4. §-a is megismétli. Csak néhány adalék a végiggondolatlan adópolitikához: a 126/1995. számú kormányrendelet hatályon kívül helyezte az ÁISH 5/1988. számú, a labdarúgó sportág anyagi ösztönzéséről szóló rendeletét, hogy a labdarúgók juttatásai - éppen a hivatásos sport kialakítása érdekében - adó- és tb-mentesek legyenek. Ez önmagában olyan zavart keltett, hogy az Alkotmánybíróságnak a 18/1996. számú határozatában még külön ki kellett mondania a törölt rendelet hatályon kívül helyezését; a 230/1997. számú APEH-iránymutatás rögzíti, hogy a sportoló játékjogának külföldre történő eladása belföldi szolgáltatásnak minősül, tehát 25 százalék áfa befizetésére kötelezhető. Így nem lehet csodálkozni, ha a sportszervezetek lassanként összeomlanak.
A fentieknek megfelelően a most benyújtott javaslat sem old meg semmit, sőt, fokozza a zavart. Vitatható, hogy hivatásos sportoló miért csak csapatsportágban működhet. Vitatható, hogy a gazdasági társasági forma bármit is megold; legfeljebb az adott sportág könnyebb felszámolását az egyesületeknél, hiszen a hivatásos sportból eredő tartozásaikat a sportszervezetek nem vihetik az új gazdasági társaságokba. A gazdasági társasággá alakulás mintegy négy évvel történő halasztása - kivéve a labdarúgást - arra mutat, hogy a megoldást a jogalkotó sem gondolta komolyan. De egy bizonyos: ebből a törvénymódosítási javaslatból nem lesz sem jobb, sem eredményesebb, sem veszteségmentes a magyar labdarúgás. Sajnos, ez a Független Kisgazdapárt véleménye.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
