INVENI PORTUM, SPES ET FORTUNA VALETE! – írta Horváth Mihály, mikor hatvani plébánossá nevezték ki. Remélte, hogy a király hatvani préposttá is mielőbb kinevezi, mivel kanonikus hibát csak nem találnak benne. A pesti egyetem pályázói hatalmas vágytárstól szabadultak meg benne, de ő most mindent elkövetett, hogy legjobb barátjának, Toldynak biztosítsa a kathedrát; ügyében június 27-én járt is gróf Teleki Ferencz titkos tanácsosnál a kanczelláriában, a ki azonban kijelentette, hogy barátja a könyvtárnokság mellett csak úgy lehetne egyetemi tanár is, ha egyik tisztének fizetését csökkentenék. Így Toldy csak 1861-ben érte el czélját.
Horváth, az iskola év éppen végződvén, elbúcsúzott theresianumi tanítványaitól s bécsi barátaitól, különösen Jászaytól, Gondol Dánieltől s július 8–10. közt Pesten át lemenvén Hatvanba, felesküdött plébánosnak, s megkezdte működését a hatvani esperességben, a melynek élén Vavróczy Márton czímzetes kanonok és versegi plébános állott. Két káplánja volt: a nála csak egy évvel ifjabb Horner József és a csak harmadéve fölszentelt Rády Ferencz. A plébánia Szent Adalbert és Szent Márton püspökök tiszteletére volt fölszentelve s a plébános mind a két szent történetét megírta. Szent Mártonét, vagy inkább a Szent Márton hegye multját, mindjárt odaköltözése első napjaiban, a mi mutatja, hogy hivatalos gondjai sem vonták el a történelemtől; Szent Adalbertét azonban csak olaszországi számüzetésében, a mikor már tizenkét esztendő sűrű köde fedte el előle a hatvani plébánia oltárképét.
Az első hetek Hatvanban elég kellemetlenül teltek. Lakása annyira el volt hanyagolva, hogy egészen rendbe kellett hozatnia, újra festetnie szobákat, ajtókat, ablakokat. Az első emeleten levő nagy termet művészies magyar történelmi falfestményekkel látta el, a miket azonban utóda az osztrák abszolutizmus idejében bemázoltatott. A festés ideje alatt Horváth a földszinten egy két-négyszögöles szobácskában lakott s onnan csak október 6-án jött fel egyik elkészült szobájába. Október 17-ére azonban, a szüret idejére, már mindennel rendbe jött s a szüretre barátját, Toldyt is meghítta. Időközben maga is be-berándult Pestre s már augusztus 16-án résztvett az Akadémia ülésében, hol Gyurikovics György a pozsonymegyei műemlékekről értekezvén, pótlásul figyelmeztette a felolvasót, hogy a fraknói várban Hunyadi Jánosnak egy zászlaját is őrzik. Az Akadémia a történelmi pályamunka bírálatát reá bízván, Toldy titkárnak azt azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy a stilust és modort tekintve, az kétségtelenül a Lányi Károlyé. «Török uralkodás Magyarföldön» czímmel valóban ő nyerte el az Akadémia jutalmát, de műve kéziratban maradt.
A király Horváthot deczember 27-én végre kinevezte hatvani prépostnak; a kihirdetés is megtörtént, de legfelsőbb aláírásra collationalisát csak 1848 januárius 26-án vitték föl. A király februárius 18-án aláírván, az irat leérkezése után Budára kellett mennie, hogy a jószág birtokába való beiktatását a kamara elrendelje. Ez meg is történt s Horváth most már infulás prépost volt.
A templomban Istennek, íróasztalánál a tudománynak naponkint bemutatván áldozatát: a mennyire lehetett, visszavonultan élt. Hatvanban, a hogy Jászaynak, a bécsi kedves napokra emlékezve, írta, maga áll, «mint az árva veréb a födélen». Senkije sincs, a kivel szíve szerint csak egy szót is válthatna; s Pestre kell utaznia, ha oldalát a beszédvágy fúrja. Az első félesztendőben csak baj, még pedig sok baj és igen kevés öröm jutott számára. «Isten tudja, hogy lesz-e több a jövőben is?» sóhajtott, mintha igazán belátott volna a jövőbe. Azonban egyik nővére, Terka, a ki úgy látszik berendezkedését és háztartását vezette, gondoskodott róla, hogy mint prépost, nyilt házat tartson. A szüreti ünnep után, 1848 februárius 14-én egy kis farsangi esti mulatságot adott, melyre Toldyt is meghívta. Ugyanakkor egy programmot is küldött valamely ügyben, hogy azt báró Eötvös-sel beszélje meg s tudósította, hogy most az Árpádokkal rokon Crouy-család okirataival és nemzedékrendjével foglalkozik.
29. Horváth Mihály névaláirása.
Csöndes munkássága közben érték a párisi, bécsi, pesti forradalmak hírei. A bécsieket a lapok tudósításain kívül Gondol Dániel terjedelmes leveléből, a pestieket szintén barátai, ösmerősei elbeszéléséből és saját tapasztalataiból ismerhette. Mikor a «forradalmat» az új törvények szentesítése követte, saját vallomása szerint, ő is azt hitte, hogy minden nyerve van; szíve repeső örömében «merő rózsás utakon látta eleve is haladni hazánkat egy még soha nem élvezett jólét, erő, gazdagság, műveltség felé». Megint a fővárosba vágyott, az események középpontjába s az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszternél, Eötvösnél, késznek mutatkozott prépostságát a múzeum őrségével fölcserélni, a mi maga is mutatja, hogy a nemzet átalakulásában nem politikai, hanem tudományos téren akarta kivenni a részét. Az egyházpolitikai mozgalmaktól azonban nem zárkózott el.
Úgy érezte, hogy a politikai forradalom következtében az egyház is egészen más viszonyba került a politikai állammal és kormánynyal; s a dolgok ezen forrongásában minden papnak rajta kell lennie, hogy a római katholikus egyháznak és a hitnek használhasson s azt a közdolgok felfordult állapotában valami veszedelem ne érje. Mivel a váczi egyházmegyének akkor sem püspöke, sem püspöki helynöke nem volt s így a dolgok nehéz helyzetében a megyei papságnak irányt egyik sem adhatott, egyházi ügyeik megbeszélése végett Jeszeniczi Jankovich Mihály, az egyházjog doktora, Nógrád, Hont, Gömör és Heves vármegyék táblabírája és turai (pestmegyei) plébános a szomszéd plébánosokat Turára, május 25-ére, értekezletre hítta össze; s a megjelent 22 pap közt volt Horváth Mihály is, kit elnöknek választottak meg. Elhatározták, hogy 1. az egyházmegye kormánya az alapítványok állapotáról s az egyházmegyei vagyonról a papságot ezentúl évenkint tájékoztassa; 2. a kerületi alespereseket kinevezésre ezentúl a megyei papság jelölje a püspöknek; 3. a netán megtévedt kerületi testvéreket, az evangélium tanácsa szerint, a testvérek tanácsa (concilium) elé állítsák, a mely buzdításaival testvéri szeretettel vezesse vissza őket, a javíthatatlanokat pedig megbüntetés végett adja át az egyházmegyei kormánynak; 4. a kerületi papságról adandó alperesi minősítéseket beterjesztés előtt a kerület két papja vizsgálja meg és láttamozza; 5. a káplánokat, kik többnyire csak 24 forint évi fizetést kapnak, ok nélkül egyik helyről a másikra ne helyezzék át; 6. a szemináriumi tanulmányokról és a papnövendékek siralmas tanításáról jobban gondoskodjanak; 7. a világi alkalmazásban levő papok, mint Ausztriában, Német- és Francziaorszában, sőt Rómában is szokás, polgári, de paphoz illő szerény ruhában járhassanak; végre 8. nemzeti zsinatot tartsanak, hol az egyház javáról és szabadságáról, az egyháznak az államhoz való viszonyáról a magyar püspökök közösen tanácskozzanak. A határozatokat Horváth nemcsak helyeselte, hanem mint elnök ki is hirdette s a káptalani helynök elé terjesztette; de a fiatalabb papok heveskedő indítványainak elfogadását megakadályozta. Az említett nyolcz pontot utóbb dr. Szarvas Ferencz kanonok, tenyői prépost, káptalani helynök elnöklete alatt tartott váczegyházmegyei gyűlés is egyhangulag elfogadta; a «szabadelvű plébánosok» azonban a multkor leszavazott pontok megbeszélése végett dr. Bobory Károly czeglédi plébános elnöklete alatt Czegléden június 21-én, Horváth részvétele nélkül, újabb gyűlést tartottak és «emanczipálták magukat a káptalan alól.»
Ilyen előzmény után meglepetésszámba ment, hogy V. Ferdinánd király báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére Innsbruckban június 25-én az egri érsekké kinevezett Lonovics József helyébe Horváth Mihályt csanádi megyés püspökké nevezte ki. Erről a miniszter a kinevezettet július elsején azzal értesítette, hogy «a haza iránti érdemei legjobb reményekre jogosítják a nemzetet»; július 6-án pedig a csanádi káptalannal is örvendetes «tudomás és miheztartás végett» közölte a királyi kézirat másolatát.
Pázmány Péter óta talán Csanád 83. püspökével történt először, hogy kizárólag irodalmi érdemek emeltek ifjú lelkészt a főpapok sorába. Vele egyidőben lett Hám János esztergomi, Lonovics József pedig egri érsek; továbbá Jekelfalusy Vincze szepesi, Karner Antal székesfejérvári és – a még június 20-án kinevezett – Athanaczkovics Plátó bácsi püspök. A csanádi káptalan július 11-én tartott üléséből sietett paptársainak tudtára adni érdemekben dús és halhatatlan nevű főpásztorának nagyobb polczra felemeltetését és a veszteségük ily gyors és legjobb reményekkel teljes kipótlása által kétszeresen örvendetes eseményt. Szívesen üdvözölte az új püspököt is, és hálával fogadta a király kegyelmét, hogy az egyházmegyét nem hagyta elárvulni és korunk viharai közt biztos és erélyes kormányzó után búsongani. Örömmel és hódoló tisztelettel köszöntötte Horváth Mihályt fényes, nagy pályájának nyiltán. Országszerte ismert dicső erényeit, szent hitünk iránti buzgóságát, munkás és érdemteljes hivataloskodását az iránta nyilvánult közbizalom legméltóbb s legszilárdabb alapjául tekintette s erre az alapra bízvást építette minden reményét, egész bizodalmát, a megye virágzását, köz- és egyéni érdekeik boldogulását. «Azon viszony és kapcsolat szentesítésére, mely által vezérök, oltalmuk és atyjok lesz, ők pedig fiai, hívei és öröme, dicsősége lenni óhajtanak», Isten mielőbb hozza őt körükbe.
Horváth Mihály szerényen válaszolt. Váratlanul, nem is sejdítve lepte meg a nem keresett királyi kegyelem, mely a papjai műveltségéről ismeretes csanádi egyházmegye kormányát gyönge vállaira tette. Ha keblében rég szilárd meggyőződéssé nem ért volna annak hite, hogy életviszonyai minden újabb alakulásában Isten ujja nyilatkozik s a gondviselés kinyomozhatatlan végzetei intézik élete útjait, ereje és tehetségei gyöngeségének érzetében visszariadna a fényes hivatástól, mely a feleletnek oly súlyos terhével jár; kivált miután tudja, mily nehéz a közvárakozásnak megfelelni oly körben, melyet előbb egy országszerte ünnepelt egyéniség töltött be lángesze fényével. Azonban megszokván, hogy alázattal vesse alá magát az isteni gondviselés rendeleteinek, azon erős bizalommal veszi vállaira a nehéz hivatalt, hogy Isten a szent pályán, melyre vezérelte, a szent vallás és egyház javára futnia is engedi. A káptalan testvéries indulatában, szíves vonzalmában, atyafiságos közremunkálásában bízva, minden erejét és tehetségét a szent vallás és egyház, valamint a kormányára bízott megye javára és felvirágoztatására fordítja.
Erre szükség is volt, mert volt püspöke, gróf Nádasdy Ferencz kalocsai érsek, az esztergomi és egri kinevezett, de kánonilag még meg nem erősített érsekeket a metropolitai méltóságban megelőzvén, a meglazult egyházi kormányzat, fegyelem és a nép megromlott erkölcse dolgában augusztus elsején Esztergomba szeptember 24-re nemzeti értekezletre s annak végével nemzeti zsinatra hívta meg a főpapokat. Horváth Mihály, a ki, hogy a főrendiház tárgyalásain részt vehessen, Pestre költözött be, a Bécsben székelő római nunciaturánál lépéseket tett mielőbb való kánoni megerősítése iránt s káptalanát kérte, hogy az egyházmegye és a székesegyház jelen állapotjáról jelentését melléklés végett küldje fel hozzá, mire nézve a káptalan augusztus 17-én intézkedett is. A mint a nunciatura ügyésze, Montani gróf pár nap mulva írta neki, nagyon érdekében áll az apostoli szentszéknek, hogy a kiket a püspöki méltóságra előmozdítnak, igazán vélekedjenek a katholikus egyházról, a reájok bízott nyájat az egyházi jogban, zsinatokban, szent iratokban, hagyományokban és az egyház tekintélyében foglalt, meghatározott, szentesített és megállapított jogokra s tételekre tanítsák s a pápa, valamint más főpapok iránt az egyházban előírt módon engedelmesek legyenek. Kérdezte tehát, igaz-e, mint neki jelentették, hogy a turai gyűlésen hozott három pontot helybenhagyta és elfogadta? Ezt nem hihette, mert tudta, – úgymond – hogy mindig helyesen viselkedett, idáig a katholikus hit tisztaságában megmaradt, felebbvalóinak a köteles engedelmességet megadta és a trienti zsinaton megállapított s különösen a papok életéről, tisztességéről és hűtlenségéről szóló egyházfegyelmi törvényekhez szigorúan alkalmazkodott. Horváth Mihály azt válaszolta, hogy nem három, hanem nyolcz pontot fogadott el és helyeselt s történetírói higgadtsággal és papi lelkiismerete szerint beszélte el a gyűlés lefolyását. Ha a nunciaturát másképp értesítették, akkor igazságtalanok voltak és hazudtak. Mert ő mindezideig megmaradt igaz hitében, alkalmazkodott az egyházi fegyelemhez, elüljáróinak engedelmeskedett s Isten kegyelméből – fogadta – mindezt a jövőben is megteszi, mert tudja, hogy püspöki méltóságával fényt kell árasztania s a kormánya alá rendelt egész papság előtt világítania. A gróf – úgymond – ismeri Olaszország s az európai országok helyzetét, talán Magyarországét is. Tudhatja tehát, hogy új idők szükségleteiről új módon kell gondoskodni. Ha a parochiák élén álló komoly egyházi férfiaknak bűnül tudják be, hogy a katholikus egyház javára irányuló tanácsokat mertek adni, ez az egyház szabadsága ellen történnék.
Ennek a valóban komoly egyházi férfiúhoz illő nyilatkozatnak súlyát növelte, hogy midőn őszszel a hatvani plébániától s prépostságtól és vele a váczi egyházmegyétől elbúcsúzott, egykori tanára és főnöke, dr. Szarvas Ferencz káptalani helynök, távozásában nem egyedül saját veszteségét, hanem és főképpen szeretett megyéje fényének fogyatkozását is látta. A vigasztalást csak abban vélte rejleni, hogy díszes előléptetése a jeles váczi megye történetében tündöklő pontot foglal el s Horváth Mihály a távolban is övék marad.
Időközben, szeptember 26-án, megtörtént Horváth Mihálynak a csanádi megyés püspökségbe való ünnepélyes beiktatása. Csanád vármegye küldöttsége Makón tisztelkedett az új püspöknél. Ugyanaz nap hasonló módon iktatták be a kalocsai érsekségbe az eddigi csanádi püspököt, Lonovics Józsefet. Horváth ezzel csak a világi javadalmakat nyerte el, mivel a lelki hatalmat csupán a pápai megerősítés és püspökké szentelése következtében gyakorolhatta volna, mi azonban – nem kánoni aggodalmak, hanem a miatt nem történt meg, mert a király és nemzet közt csakhamar történt szakítás következtében a bécsi nunciatura a nemzeti ügyhöz csatlakozó püspök megerősítését nem szorgalmazta. Ez okból nem nyert pápai megerősítést, tehát jogot az egyházi hatóság gyakorlatára az a többi három főpap sem, a ki vele egyidőben kineveztetve, a nemzeti ügyhöz csatlakozott; így maga a szentéletű prímás, Hám János, kit halála (1857) után hívei boldoggá avatni óhajtottak; Lonovics egri érsek, az egyházi archaeologia nagytudományú művelője, a kinek lángeszét utóda, Horváth, mély tisztelettel ösmerte el, de az erkölcsi bátorságot, a valódi nagyság alapját, nem találta fényes szellemi tulajdonságai közt; végre pedig Jekelfalusy Vincze szepesi püspök.
30. Hám János esztergomi érsek.
Horváth Mihálynak Szentleányi József temesvári állami kincstári igazgatósági ülnök, mint miniszteri biztos, az egyházmegyei uradalmakat október 13-án oly időben adta át, mikor a király az országgyűlést – melynek a felsőházban ő is tagja volt – feloszlatta, a parlamenti kormányt megszüntette, az országot haditörvények alá vetette; a parlament ellenben honvédelmi bizottságot alakított s folytatta működését. A csanádi szentszék az új magyar kormányt már október 12-én elösmerte s így a leirat ellen foglalt állást. Mindamellett báró Rukavina altábornagy és temesvári várparancsnok 28-án mindössze három órai határidőt adott neki annak kijelentésére, elösmeri-e a mostani magyar kormányt, vagy hódolattal fogadja a királyi leiratot s aláveti magát a temesvári haditanácsnak. A szentszék, Róka József püspöki helynök elnöklete alatt, még aznap kijelentette, hogy a szentszék minden világi hatalomtól független hatóság, mely az egyházi és hazai törvények értelmében egyedül a megyés püspöktől függ, a haditanács rendelkezéseit tehát el nem fogadja; a többire nézve pedig már nyilatkozott. Egyúttal elhatározta, hogy a püspöki hivatalt, szabadságának megőrzése végett, Makóra költözteti át; s határozatáról csak akkor értesítette a várparancsnokságot, mikor ez október 31-én a legnagyobb sietséggel megtörtént. A káptalan nagyobb része ugyan Temesvárt rekedt s dr. Fábry József czímzetes püspök (majd egyideig Oltványi István kanonok) mint püspöki helynök Gábriel József és Konrad Frigyes kanonokok, valamint a két temesvári plébános és a szemináriumi igazgató bevonásával szentszéki üléseket is tartott; azonban a törvényes püspöki helynök, Róka József, a teljes ülésben hozott határozathoz képest, Makón a szegedi, makói és csanádpalotai plébánosok és a theológiai tanárok behívásával szintén szervezte a szentszéket s november 2-án hazafias körlevélben értesítette a papságot a székhely áttételéről. A szeminárium tanárai szívesen támogatták munkájában, mert előadásokat úgy sem tarthattak, a mennyiben mind a hatvanhat papnövendék beállott honvédnek s a papok közül is sokan fegyvert fogtak.
Horváth egyházmegyéje tehát kettészakadt, egy osztrák és egy magyar területre; külön püspöki helynökökkel, külön szentszékekkel. Ezeknek hatósága a szerint módosúlt, a mint a fegyverek szerencséje változott. A Fekete-Köröstől az Al-Dunáig, a Tiszától Erdélyig imént még egységes egyházmegyében ez a most következő időkben gyakran történt, s a föllázadt szerbek és oláhok is csatlakozván a császáriakhoz, a dioecesis néha majdnem teljesen elveszett a magyarságra nézve; Csanád, Csongrád, Torontál, Temes, Krassó és Arad vármegyék azonban, a melyeknek közel másfél millió lakosából 410,000-nél több római katholikus 173 plébániában tartozott Horváth Mihály püspöksége alá, a makói vikáriussal és szentszékkel közlekedtek csupán s ezt ösmerték el törvényes egyházi hatóságnak; ezt ösmerte el maga a püspök is, a ki – a mikor tehette – ismételten tartózkodott Makón. Ő tiltotta meg Róka kanonoknak, hogy Fábry cz. püspök sürgetéseinek engedve, a szentszékkel az ostromlott Temesvárba visszamenjen. A lelki ügyek intézését teljesen reábízta s ő maga, a mikor tehette, még a viharos időkben is csöndesen dolgozgatott az 1826 óta álló kastélyban, misézett a mellette levő díszes kápolnában, vagy sétálgatott a tizenegyholdas kertben. Alkalmasint ő fogalmazta a püspöki kar október 25-i pásztorlevelét, mely hihetetlennek tartván, hogy az ámítás és izgatás szabad alkotmányunkat megtámadja s a nemzetiségeket a magyarok ellen lázítsa, híveit a haza védelmére irányzott felsőbb rendeletek teljesítésére s a békéért gyakori imádkozásra buzdította.
31. Makói utczarészlet.
A püspöki kar októberi tanácskozásain Pesten szóba jött, hogy meg kellene kísérteni a nemzet és a király kibékítését. A herczegprímás és az egri püspök hajlandók is voltak, hogy e végből Olmützbe menjenek. Ezzel szemben a honvédelmi bizottság a püspökökkel értekezletet tartott, melyben Szemere Bertalan a főpapokat arra buzdította, hogy tegyenek úgy, mint rossz irányban a lázadó Rajasics szerb patriarcha teszi: híveiket a legelszántabb ellenállásra lelkesítsék; de a püspökök ezt nem vállalták, mert az ő apostoli hivatásuk a béke és szeretet hirdetése. Ezután tartott tanácskozásaikban Horváth Mihály azt indítványozta, hogy mivel a királyi manifesztumban pártütőnek mondott Kossuth nincs a fővárosban, az érsekek halasszák el utazásukat addig, míg visszatérve, a dolgot vele megbeszélhetik, addig pedig a püspöki karnak egy feliratát küldjék Olmützbe a királyhoz. Ezt a feliratot nem Lonovics érsek, mint a császáriak gyanították, hanem elejétől végig Horváth fogalmazta és pedig nemcsak magyarul, hanem németül is. A kar Horváth művét több kihagyással s az erősebb helyek enyhítésével, de egyhangúlag fogadta el október 28-án s a prímás Lonovicshoz, ez pedig Horváthhoz az összes jelenlevő püspökök aláírásával ellátva küldte vissza.
A felirat lehetetlennnek tartván, hogy a királyt híven értesítették volna árva hazánk szomorú állapotáról, föltárja ezt előtte a maga valóságában, hogy királyi hatalmával közbelépve, megelőzze a hazát és trónját fenyegető még nagyobb veszedelmeket. A püspöki kar az elfogadott feliratban nem akarta a királyt a borzasztó jelenetek és csapások hosszú, részletes elsorolásával terhelni; de ezek a részletek megvannak Horváth javaslatában s első összefoglalásai azoknak az eseményeknek, a mikről tizenkét esztendő mulva egy háromkötetes munkában számolt be. Különösen megdöbbentő az a kép, a melyet mindjárt a bevezetésben a délvidéknek, tulajdonképen saját egyházmegyéjének siralmas állapotáról festett. «Fölséges Úr! – mondta Horváth az eredeti szövegben – mi ismerjük ezen lelkipásztorságunkra bízott nép érzelmeit és kezeskedünk érte, hogy, mit a történet is világosan tanusít, Fölségednek tágas birodalmában nincs hívebb népe a magyarnál. Kezeskedünk érte, hogy e nemzet, mely most törvényes kormányától megfosztva is oly ösztönszerűleg hódol a rendnek és törvénynek polgári életében, azonnal hálatelten boruland le királyának trónja előtt, mihelyt Fölséged királyi hatalma s erélyes parancsai által ellenségeitől megszabadíttatván, békében éldelheti a Fölséged által szentesített törvényes szabadságot.» Mert különben «ki fogja a tövényes rend ösvényére visszavezetni a megvakított, a végtelen rablásig s kegyetlen öldöklésig fanatizált nép őrjöngő dühét, melyet a gonoszlelkű izgatók alávaló czéljaikra Földséged tudta nélkül kizsákmányoltak? Ki szerzi vissza szentségét a királyi szónak és eskünek, melylyel a bujtogatók oly gonoszul visszaélnek? Ki fog felelni a mindenható igaz Isten bírószéke előtt azon ezereknek ártatlan véréért, kik e gyászos belháborúnak estek áldozatául?»
A felirat felküldésének módozatait Lonovics érsek és báró Perényi Zsigmond, a felsőház alelnöke, megbeszélvén Horváthtal, abban állapodtak meg, hogy azt Fogarassy Mihály nagyváradi kanonok és czímzetes püspök titkára, Santhó vigye Olmützbe; november elsején mégis maga Fogarassy indult el vele. A király 10-én fogadta ugyan, de nem mint a püspökök küldöttét s nem is látta a feliratot, mely őt esküjére és felelősségére emlékeztette. Hazatérte után Hám és Lonovics érsekek, Kossuthtal megbeszélve a dolgot, feleslegesnek és czéltalannak tartották, hogy személyesen menjenek Olmützbe, hol a püspöki kar kívánságát nem lehet a király elé terjeszteni.
Megbízás következtében november 15-én Horváth a püspöki kart 1849 januárius 9-re újabb tanácskozásra hívta össze, ezúttal az egyházi birtokok arányosításának ügyében, mert a saecularisatio gyakori emlegetése következtében ezzel a kérdéssel is kellett foglalkozni. Időközben azonban V. Ferdinánd I. Ferencz József javára lemondott a trónról, az országgyűlés és a kormány pedig Debreczenbe menekült Windischgrätz császári fővezér hadai elől, melyek azután a fővárost ellenállás nélkül megszállották. Horváth tehát s a nemzeti ügyhöz csatlakozó püspökök nem vehettek részt a püspökök tanácskozásán, melyet azonban a simulékonyabbak a hirdetett időben mégis megtartottak s pásztorlevélben intették a papokat és híveket, hogy hódoljanak meg törvényes királyuknak, Ferencz Józsefnek s engedelmeskedjenek fővezérének, Windischgrätz herczegnek. Horváth Mihály a hivatalos lapban sietett kijelenteni, hogy ez a pásztorlevél kétségtelenül koholt, mert teljesen ellenkezik a püspökök október 25-iki pásztorlevelével. Ezzel a nyilatkozattal az imént még egységes püspöki kar három részre szakadt. Horváth csanádi, Bémer nagyváradi és Rudnyánszky beszterczebányai püspökök kuruczok, Scitovszky pécsi, Zichy veszprémi, Karner fejérvári, Haulik zágrábi püspökök a labanczok közé álltak, a többiek pedig, az érsekekkel együtt, a mennyire lehetett, visszavonultak a politikai ügyektől.
A Horváth Mihályt csanádi püspökké kinevező okirat 1. lapja.