FAZSINDELY TETŐ
FAZSINDELY TETŐ
A fazsindellyel való fedés Európa déli részét leszámítva az egész kontinensen nagy múltra tekint vissza. A magyar nyelvterületen első említése 1500-ból ismeretes, de valószínű, hogy városokban, várakban, kastélyok esetében korábban is használták. A 19. század közepéig országosan ismert volt, noha igazi elterjedési területe Erdélyre és az északi hegyvidék területeire tehető, más vidékeken jobbára nemesházak, középületek, templomok és harangtornyok, polgárházak esetében fordult elő. Mivel a hegyvidékeken iparszerűen űzték a zsindelyhasítást és a zsindelyszegkészítést, így a sajátos területi munkamegosztás következtében ezekből a specialista falvakból nagy távolságokra is eljutott. Szekérrel, tutajjal ért le az áru a fában szegény alföldi területekre, s árulták vásárokon vagy házalva. A 19. század második felétől könnyebben megszerezhetővé vált, mert a Tisza és a Duna nagyobb kikötőiben épült gatterek, fűrészmalmok már helyben, nagy mennyiségben és olcsóbban állították elő. Ezért nem lehetett csodálkozni, hogy a századforduló épületstatisztikáiban olyan, fában szegény vidékeken is nagy részaránnyal szerepel a zsindelytető, mint például a Jászság vagy a Tiszántúl egyes települései (MNL 5: 634–635). A Székelyföldön, igazi hazájában szinte mindenki számára elérhető tetőfedő anyag volt, noha itt is voltak híres zsindelykészítő falvak, mint Zetelaka vagy a kászoni Jakabfa. A moldvai csángó magyaroknál viszont csak e századunkban terjedt el (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 82). A századforduló után a faanyag megdrágulása, az égetett cserép térhódítása miatt visszaszorult és mára csak szórványos emlékei maradtak fenn (MNA 233. térkép).
A fenyőből (lucfenyő), esetleg bükkből hasított és megmunkált, 40–80 cm hosszú, vékony zsindely egyik hosszanti oldala vastagabb és hornyolt volt, amelybe a tetőn a másik zsindely vékonyabb széle illeszkedett. A méretéhez igazított tetőlécekre faszögekkel, később kovácsolt vasszögekkel rögzítették, alulról fölfelé úgy, hogy a felső sorok egy kicsit mindig takarják az alattuk lévő sor felső részét. Így a hornyolás és ez a takarás tökéletes vízzáró réteget hozott létre. A tető élein és gerincén általában díszesre faragták, és úgy helyezték el, hogy mintákat képezzen. Neve: zsindely, de szórványosan más elnevezés is előfordul, pl. iszla, tégla, fatégla, bükkfatégla.
Kizárólag Erdélyben terjedt el a dráncia, mely 60–100 cm hosszú, 10–30 cm széles tölgy- vagy fenyődeszka volt. Különlegessége, hogy mindkét hosszanti oldala egyforma 137vastagságú volt, s hiányzott a hornyolás is. Szorosan egymás mellé fektetve, szintén faszögekkel erősítették a tetőlécezéshez. Mivel a hornyolt zsindelyhez képest kevésbé volt tartós, így csak szórványosan fordult elő, elsősorban gazdasági épületeken (MNL 1: 609).
