ÖSSZEFOGLALÁS
ÖSSZEFOGLALÁS
Összefoglalóan a következőket mondhatjuk a magyar nép sokrétű botanikai ismeretéről: a különböző célokra felhasznált vadnövények gyűjtése elsősorban az ökológiai viszonyoktól függ. A reájuk vonatkozó ismeretek forrásait, a növények ismeretének és felhasználásának történeti rétegeit igen nehéz megállapítani. Kétségtelen, hogy a ma ismert növények közül már többet fogyasztott, különböző célokra használt a magyarság a finnugor népekkel való együttélés és a bolgár-törökökkel való érintkezés idején. A környező népek igen gazdag etnobotanikai tudása kicserélődhetett a magyarság ismereteivel, amelyet saját tapasztalatai révén alakított ki. A füvész- és szakácskönyvek, a nemesi udvarok, a polgári konyha füvésztudományának a hatásáról sem szabad elfelejtkeznünk. Végső soron olyan etnobotanikai tudást is fel kell 40tételeznünk, amelynek gyökerei a prehisztorikus Európa „tudományának” maradványai. Gondoljunk csak arra, hogy a tollundi és a grauballei (Dánia, korai vaskor) emberi leletek gyomrában huszonegy, illetve hatvanegy féle növény maradványát találták meg. Olyan növényekét, melyeket jórészt ma is fogyasztanak. Általános néprajzi szempontból is figyelmet érdemel, hogy a magyar pásztoroknál sem jelentéktelen a gyűjtögetés. Gazdag a vadnövényekhez, fákhoz fűződő európai jellegű hiedelem. Noha nem zárkózhatunk el attól a gondolattól, hogy az animizmussal kapcsolatos fakultusz népiségünk legrégebbi történeti korszakából maradt meg.
A legújabb időkig jelentős volt a gyógynövények használata. A parasztság gyógynövényismeretének forrása igen szétágazó. Valószínű, hogy az európai ókor és középkor orvostudományának, gyógyszerészetének több gyógyfüve is ott szárad füvesasszonyaink kamarájában. Ugyanezt mondhatjuk részben a festőnövényekről is. Gyógy- és festőnövényeket azonban ugor őseink is ismertek. Finnugor/ugor hagyatékaink sorába tartozhatnak a kéregedények.
A növénynevek utalnak eredetükre, történeti, népi kapcsolataikra, a klasszikus görög–római, a középkori tudományhoz való viszonyunkra. A növénynevek, a növénymitológia kifejezik az egyház jelentőségét, a népi vallásosságot, a 16–18. század magyar botanikai tudását, népünk nyelvgazdagító szemléletét, gondolkodását. Ez utóbbira talán elegendő példa a temondád fű (Eringium-féle és más növény is lehet), ami tabunévnek tűnik.
A vadnövényeket csak a termesztett növények, a kertkultúra tudták a táplálkozásból kiszorítani, de a gazdasági és társadalmi körülmények még napjainkban is konzerválhatják, s az ökológiai viszonyok elősegítik a vadnövények felhasználását, őrzik a nép korábbi etnobotanikai tudását. A természethez az ember a legszorosabban és legrégebben a növényvilág révén fűződik. Hajlékába, udvarába előbb behozta a növényt, mint az állatot. Tapasztalatai révén a növényekkel éhségét és fájdalmát csillapíthatja, mítoszt és „tudományt” teremthet, a növényvilágban fohászkodását meghallgató és segítő „élőlényekre” talál, s a növényekkel szépérzékét, érzelmeit is kifejezheti (l. még Gunda Béla gyűjtögetésről és etnobotanikáról szóló további tanulmányait: 1938e, 1948, 1971, 1975b, 1977d, 1988a, 1989b).
