Kobzosok és hegedősök
Kobzosok és hegedősök
Idézett okleveleink már a hanyatlás korából valók s a bennök foglalt adatok csakis visszamutató értéköknél fogva bírnak nagyobb jelentőséggel. A királyi udvar fokozatosan szegényűlt, s mint minden idézett oklevél bizonyítja, sorra kerűlt a mulattatók birtokainak eladományozása is. A kik azonban ilyen réven kerűltek szóba, azok a koronajavakból gazdagodó osztály nagyobb méretű háztartásában mindig kész menedékre találtak. Így maradt a régi művészet folytatója kaáli MIKOU (1296) a királyi borszállítók körében, és csak így léphettek az elődök örökébe a hegedősnek nevezett »STEPHANUS Fyellator« (1355), »NICOLAUS dictus kobzos« (1364) és SIMON hegedes« (1437). E szórványosan előjövő és csak esetlegesen följegyzett nevek mentették meg aztán a régi énekmondók két hangszerének emlékét: az ázsiai kirgizekkel, mongolokkal és kúnokkal közös pengető kobozét, és az eredetinek látszó nyirettyűs hegedőét. A fönti pár adalékkal egyetemben pedig segítik áthidalni azt a mélységes űrt, mely a latin krónikák mondakivonatai és a XV–XVI. század históriás énekei között sötétlik; de nem pótolják az énekmondók sokat szidott és üldözött naiv költészetét, melyet a tudákos literátusok áldástalan félszegsége örökre eltakart szemeink elől.
