URAL, (2)
URAL, (2) helyesebben: URALL (ur-all úr-vall azaz úrnak vall, mint jav-all = jónak vall; l. e czikk végén); áth. m. ural-t. Valakit úrnak vagy urának ismer, vall, és mint olyat tisztel, s bizonyos szertartásokkal megkülönböztet. Az elüljárokat kötelességünk urallni. A vendéget megurallni, úr gyanánt fogadni. Uraltatja v. urallatja magát, megkivánja, hogy úr gyanánt tiszteljék, szolgálják. Az egyszerübb ural, mint (1) alatt, inkább csak az ural-g, ural-kodik szók törzse. Különbözik: uraz. Hogy a föntebbi jelentésben ,urall’ az eredeti és helyes irásmód, kitetszik többek közt Esterházy Gábornak, Esterházy Miklós bátyjához 1619-ben sajátkezüleg írt s Jászay Pál által a Magyar Tudományos Társaság Évkönyveinek VI. kötetében (286, 287, 288. lapokon) közlött kitünő magyarságu leveléből: „Hogy ha Ferdinánd király nem nyugszik háborgatni bennünk, mig az törököt arczól támasztja reánk, gondja érkezik Ujhelben vagy Gräczben is. Jobb ő is az jámbor, ha nem kell senkinek, ülne veszteg. Mit köti erővel más nyakára magát. Választotta-e az ország? Fölháborétván az egész kereszténséget sok kárvallásunk után már nem akarjuk urallani.“ Így a Carthausi Névtelennél is „Urallják vala azért szent Lászlót mint koronás királt és természet szerént való urokat.“ (Toldy F. kiadása 102. 1.). ,Urnak vallani’ eléjön egy régi (1549-iki) énekben:
„Álnok tanácsát minden elhagyja
Az ki az Kristust Urának vallja!“
Az ki az Kristust Urának vallja!“
| Vitézi Énekek. Thaly K. gyüjt. (I. K. 46. 1.). |
