magára
magára határozószó (személyragos és határozóragos) magamra, magadra, magunkra, magatokra, magukra v. (régies) magokra
(egyes számban) (népies) Mások társasága, segítsége nélkül, egyedül, magában. Én félek azt a nagy utat megtenni magamra. (Déryné) El vannak egymástól szakítva, s külön magára fárad … mindenik. (Jókai Mór) Jaj mért vagyok velük [= a sápadt, vérivó leányokkal] magamra. (Babits Mihály) –11 <A hagy, marad igével kapcs. köznyelvi használatban is.> De azért mégis jól esett tudnia, hogy nem maradt egészen magára. (Ambrus Zoltán) Mivel [Géce] a földesúrtól távol volt, már igen régen, talán évszázadok óta önálló életet élt, magára maradva. (Móricz Zsigmond) || a. (régies) (többes számban) Az érzelmileg távol levők, az idegenek jelenléte, közelsége nélkül; szűk bizalmas körben; bizalmas kettesben, bizalmas hármasban. Néhány percig magunkra valánk. (Kemény Zsigmond) Itt lenn a terembe’ magunkra leszünk. (Arany János) Magunkra ebédeltünk. (Mikszáth Kálmán) –a1 <A hagy, marad igével kapcs. köznyelvi használatban is.> Hogy magunkra maradtunk, éppenséggel nem néztünk egymásra. (Gárdonyi Géza)
