A terelőkutyákat tulajdonképpen nem kell különösebben tanítani feladatukra. A kiképzés csupán továbbfejleszti velük született terelőösztönüket. A fiatal kutyának kezdetben mindössze az alapvető engedelmességi gyakorlatokat kell megtanulnia - ugyanúgy, mint más fajtáknál. Ilyen elemi követelmény, hogy a kutya hívásra bejöjjön, s ami még fontosabb: vezényszóra bárhol és bármikor azonnal lefeküdjön.
Ezután a gazdának "csupán" azt az időt kell kivárnia, amikor a növendék kutya magától terelni kezd. Erre rendszerint 9-10 hónapos kora között kerül sor. Ekkor a fiatal kutyákat általában úgy bátorítják a terelésre, hogy megmutatják nekik miként dolgozik az öreg, tapasztalt terelőeb, azaz együtt dolgoztatják vele. S bár az idősebb kutya közelsége valóban nagy segítséget jelent a kiképzés során, azt sohasem engedik meg, hogy a rutinos kutya és a 9 hónapnál fiatalabb, még ügyetlen kezdő együtt fusson. Főként azért nem, mert ilyenkor a kölyök mindent megtenne, hogy "ellenfelét" legyőzze, s nagy buzgalmában bizony valószínűleg megtámadná és megharapná a rábízott állatokat. Márpedig a terelőkutyával szembeni legfontosabb követelmény éppen az, hogy semmiképpen se tegyen kárt a gondjára bízott jószágban. Ezért régebben ezeknek az ebeknek a tépőfogait a juhok gyapját féltő juhászok általában lereszelték, azaz letompították.
Pásztorok, ha találkoznak...
A terelőkutya a juhász egyetlen szavára, intésére, füttyére habozás nélkül, azonnal engedelmeskedik. A megfelelő jelre hangtalanul lefekszik, illetve állva marad, vagy megkerüli a nyájat, és a kijelölt állatot a fülénél vagy a lábánál fogva - de természetesen anélkül, hogy a legcsekélyebb sérülést okozná - "kiemeli" a nyájból. Ami pedig a természetét illeti: meglehetősen ravasz, elővigyázatos, idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan állat. A vele "azonos súlycsoportú" ellenféllel szemben ugyan bátor és harcra kész, de ha nagyobb és főleg erősebb a támadó, akkor a nyílt harcot lehetőleg elkerüli. A rábízott nyájjal viszont jó barátságban él, és csak akkor "fogós", illetve harapós, ha erre kifejezetten parancsot kap. A juhok és a terelőkutyák között például gyakran szinte meghitt baráti viszony alakul ki: nyalogatják egymást, szívesen hancúroznak együtt.
A nyáj körül szolgáló kutyák az év legnagyobb részét a szabad természetben töltik, nyilvánvaló hát, hogy szaglásuk, hallásuk rendkívül fejlett, sokkal jobb, mint az elpuhult, elkényeztetett szobakutyáké. Látásuk is éles: mintegy 600-800 méter távolságból észreveszik a juhász intését, és aszerint cselekednek. Igénytelen, szívós, a nagy meleget és a zord hideget egyaránt jól tűrő, hallatlan munkabírású kutyák. Dr. Raitsits Emil, a neves magyar állatorvos kinológus, mintegy hatvan esztendővel ezelőtt ezt írta róluk: "A terelőkutyák, különösen a juhnyájak mellett nélkülözhetetlenek. A juhász kutya nélkül nem tarthatja össze egyedül a legjobb akarat mellett sem a juhnyájat. Terelőkutya nélkül szétszalad a nyáj. A nyájnak egy tömegben tartása, mondhatni dróton való rángatása, szabályozása a felette éber, folytonosan a nyáj körül fáradhatatlanul forgolódó terelő juhászkutya hiányában teljesen lehetetlen ".
A szakemberek szerint a legnehezebben kezelhető a konda, ezért sertések terelésére csak nagy erejű kutya alkalmas. Legkönnyebben hajthatók általában a juhok, de azért a kutyának némi bátorságra is szüksége van ahhoz, hogy - mondjuk - másodszor is bele merjen marni egy rúgós állat csánkjába. Legközelebb a szárnyasokhoz, főképp a pulykákhoz merészkedhet a kutya, ezért kisebb mozdulatokkal irányíthatja őket. Nehéz dolga van viszont a kacsákkal. Néhány okvetetlenkedő kacsa nehezebben irányítható a hatalmas juhnyájnál!
Bár napjainkban alkalmazási területük rohamosan szűkül, még mindig számos olyan pásztorkutyafajta található világszerte, amely változatlanul űzi ősi "feladatát". Ismerkedjünk meg néhánnyal közülük.