Régi és új regényhősök
Régi és új regényhősök
Mikor regényeket olvasok – amely regényeket a múlt században írtak korukról azok az írók, akikhez hasonlók nem jöttek –, elgondolkozva eresztem le kezemben a könyvet, vajon valóban éltek ezek a regényhősök (ha más név alatt is), igazán végigmentek azokon a szenvedéseken, gyötrődéseken, kalandokon, amelyek napjainkból oly messzire esőnek látszanak, mint az egész elmúlt század.
Mi, akik még a múlt századból jöttünk át a forradalomba, magunkkal hoztunk bizonyos regényességeket, félszegségeket, előítéleteket, amelyeknek valóságát, eleven képmását nem találjuk meg a körülöttünk lévő életben.
Azelőtt lépten-nyomon elébünk vetett az élet egy-egy eleven figurát, aki valamely kedvenc regényünk hőséhez, alakjához hasonlított. A régi pesti asztaltársaságoknál találkozhattunk: Pickwick-klub felejthetetlen összejövőivel. Goriot apó a Józsefvárosban sétált. Dosztojevszkij diákja a pesti egyetemre járt. Anyegin Eugén – igaz, hogy nagyon megöregedve – még feljárt falusi magányából a tavaszi lóversenyekre. A Zareckyek, e félelmetes párbajsegédek a „Vadászkürt”-ben vagy a „Fiumé”-ben gibiceltek. A Kreutzer szonáta miatt gyilkosság történt, és egyébként is gróf Tolsztoj L. N. Szonyái és Masái és Szergejei és Két huszárai egy emberöltőn át igazgatták az emberi fantáziát. A divathölgyek, akik mindig a legutolsó szenzációs regény kosztümjében óhajtanak mutatkozni: midőn már voltak „kaméliás hölgyek”, Nórák, Odette-ek, „félszüzek” – az orosz apostol figuráit is megpróbálták utánozni. Amint itt mászkált közöttünk (talán éppen az „Aranysas” vendégfogadóban) a legszerencsétlenebb Licharov, akit Csehov írt meg minden idők legrokonszenvesebb semmirevalójának, ugyanúgy életben volt még valahol, egy külvárosi ház pincéjében vagy egy hónapos ágyon Gogol Miklós Akakievics Akakija. Az embernek csak ki kellett nyitni a szemét, hogy Pest utcáin is feltalálja656 a múlt századbeli irodalom figuráit. Pry Pál sarkatlan cipőben őgyelgett a pesti szalonokban. A kis Dombey Pál egy Sas utcai kereskedőház emeletén melengette kezét a tűz mellett. – Míg a vonaton, amint elhagytad a pesti sorompókat: megannyi Jókai-figurák telepedtek melléd az ülésre. Jókai száz esztendőre magához, fantáziájához alakította a magyar intelligenciát. Jókai-regényhősökkel találkozhattál akármelyik vidéki úriházban, a fiatal hölgyek Jókaiból tanulták meg, hogyan kell epekedni, az Aranyemberbe még ma is sokan szerelmesek Magyarországon, pedig maholnap Dunánk se lesz, amelyen Tímár Mihály Senki-szigetre utazhatna.
Élt itt minden könyvnek a valódi képmása. Nem gondolhattak ki olyan bolondot vagy meghatót az írók, olyan hóbortot vagy fájdalmat, kurjantást vagy szerenádot, andalgó keringőt vagy falu végi rókatáncot, szöktetős szerelmet vagy halálos epedést, kasszírnőt vagy zárdahölgyet, Esmond Henriket vagy balatoni szívhalászt: akinek ruháját rá ne lehetett volna adni egy eleven emberre. A furfangos paraszt, a nyekegő lóbőr, a tányérszemű házőrző kutya Andersen meséiből jött, Mokány Bercikbe ütődtél a vásári cédulaháznál, a lacikonyhán a népszínházi Csikós táncolt, Munkácsy és Jankó János magyarjai köpködtek a vasúti állomáson, özvegy Damjanich Jánosné és más öreg hölgyek intézték a nőegyleti erkölcsöket, március tizenötödikén a negyvennyolcas honvéd az asztal tetején táncolt: romantika, póz, szenvedés és újra nyomorúság: a régi magyar intelligencia élete okozta, hogy a nők foga kihullott a rossz táplálkozástól, és szájszaga volt a legtöbb női leheletnek a rossz fűzőtől…
Mit csináljunk most ezzel a múlttal, amelyet bokázva vagy káromkodva végigéltünk? Mit tegyünk Oroszországról való emlékeinkkel, a jámbor muzsikkal, Turgenyev nemeseivel, a keresztelőmedencékkel, ahol a földesasszony maga keresztelte a parasztjait? Hová tegyük a régi Magyarországot, amelyet már a háború derékig beásott a földbe, hogy a mindent megváltó forradalom: végleg elseperje a bűzös hullákat? Mit csináljunk olvasmányainkkal: amelyeket a régi szemmel és lúdtollal írtak még az írók? Hogy szemmel és lúdtollal írtak még az írók teméntelen kedves vagy kedvetlen figurát, amellyel megraktuk emlékezetünket az olvasmányokból vagy az életből? Milyen könyveket tegyünk a könyvtár polcaira, hogy a régieket pótoljuk? Hol vannak az új írók, akik a forradalmat úgy megírják, hogy mindenki megelégedését és örömét lelje benne? Akik megírják Kassát,657 Kolozsvárt, Pozsonyt? Akik felejthetetlenül feljegyzik Magyarország mostani történetét, regénybe írják a megbotozott iskolás lányokat, megtépett hajadonokat, tébolyodott asszonyokat, sztrájkoló vasutasokat, postásokat, mártírrá válott munkásvezéreket?
Itt tíz esztendeig nem lehet egyebet írni se regénybe, se színdarabba: mint Magyarország történetét, mostani napjait.
Ha a negyvennyolcadiki eseményekről és az utána következő szomorú időszakról egy fél századig írtak a könyvek, hazudtak a legendák és vének – korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd mindenki megértse, hogy mi történt itt: csoda vagy emberi akarás?
(1919)658
