A HISTORIA AZ ÉLET OKTATÓJA.
A HISTORIA AZ ÉLET OKTATÓJA.
A historia az élet oktatója. Ki gondos figyelemmel kiséri a világeseményeket, észreveheti hogy nagyobb vagy kisebb árnyékletottak és episodokkal, régebben vagy ujabban fordultak már elő a világ szinpadán a jelenkoréhoz hasonló történetek.
Ám lássuk, merithetünk-e hazánk évkönyveiből tanulságot, mellyet mostani viszonyainkra lehetne alkalmazni, fordulnak-é elő jelen bonyodalmainkkal megegyező események? Miként fejlődtek ki akkor, s minő fejlődését remélhetjük a mostaniaknak?
A magyarnak mindig volt ellensége; ben a hon szivében folyvást dühöngött a pártoskodás; kivülről hatalmas ellenségek támadták meg igen gyakran, és még is nyolcz századoknak vérzivatarja közt rongált Budának tornyai állanak!
Miként fejthetni meg e talányt?
A magyar, midőn Ásiából kiköltözve e földre telepedett, Hadur vala házi istene, szokott győzelmeiről ismerék őt az európai nemzetek, s mégis e mellett a meghóditott népeket ugyanazon jogokban részesité, mellyeket saját fiai élvezének.
Annyira elfajult volna-e a mostani ivadék, hogy azt mg a nagy Hunyadiak korára emlékeztetés sem birná vitéz tettekre heviteni; megérdemeljük-e ama szégyenitő pirongatást, mellyet etgykor koszorus költőnk Berzsenyi a magyarokhoz irt ismeretes versezetében nagyszerü szavakban elmondott.
Azt tartom, nem; s állitásomat igazolja a honvédseregnek a kitüzött számon felüli összesereglése*. Igy tehát bátran foghatok az ó és jelenkori némelly történetek összehasonlitásához.
Egyelőre 10,000 önkénytesre volt a számitás s több mint 15.000 iratá be magát.
Közelebbi törvényhozásunk fölszabaditá a népet százados bilincseiből; az 1848-dik esztendő örökre emlékezetes időszakot képzend történetkönyvünkben.
Emlékezhetik-e vissza a nép hasonló kedvező időkre?
A több mint három százados példabeszéd: „Meghalt Mátyás, oda az igazság” szájról szájra, apráól fiura szállván a nép között, elegendő tanusága annak, hogy ha nem is egészen olly mértékben mint most, de csakugyan boldog időket élt a nép Mátyás korában is.
És a felejthetetlen nagy király az áldott béke malasztai közepette boldogította-e e hont? Mindenfelül ellenség környezett, mint most.
Akkor a magas Olygarchia a hon védelmre adózni nem akart, sőt egyenes lázadásban Kázmér lengyel király pártján volt, s e pártnak élén mga az esztergomi érsek-primás állt; Fridrik császár a kezeihez ragadt magyar szent koronát visszaadni vonakodott; a velenczeiekkel, csehekkel és oláhokkal háborúba keveredénk; a török nagy hadával pusztitotta hazánk széleit, s tudjuk, hogy a csalfa szerb Brankovics a két ifju Hunyadi fejével mint gyönyörü almákkal kívánt kedveskedni császárnak.
S mit tett az erélyly magyar király enyi ellenség ellenében? Ben a hazában elfojtá pártütést, az olygarchiát megadóztatá, egykori nevelőjét Vitész Jánost, az ország főpapját, mint szintén a török ellen kevés számu fegyveressel menni vonakodó nagybátyját, a büszke Szilágyi fővezért fogságba téteté, a kül ellenséget pedig jól rendezett, elszánt fegyvereseivel legyőzve, s mindenütt diőcs diadalokat aratva tért vissza övéihez, hogy a honboldogításnak nagy munkájában is egyiránt fáradozhasson.
Vonjunk következtetést.
Megyéinkből naponkint érkező tudósitások szerint most is legmakacsabb izgatók az egyházi rendnek igen számos fő- és alrendű, de minden tekintetben érdemetlen tagjai. Ők a vallás ürügye alatt egy idegen hatalomnak, egy külföldi titkos camarillának vak eszközeiül hagyják magokat használtatni, oda irányozzák törekvésöket, hogy a kivívott szabadságot lerombolva, a régi vakságót és egyenetlenséget visszaidézhesség közinkbe; pedig mint a latin nyelv buzgó pártolói, megolvashatnák Horácz ama mondatát: „Baro antecedentem scelestum deseruit poena pediclaudo.” Nem volna tévesztett politica, ha irányukban a kormány egész erélylyel lépne föl, igy legalább kedvöket vesztenék olly pásztori levelek kibocsátásától, minőkkel napjainkban gyakran van szerencsétlenségünk találkozhatni.
Szent koronánk Budavár falai közt létezik, s annak visszaszerzéséért nem kell ugyan küzdenünk Austriával, mint hajdan, ámde a korona csak symboluma a hatalomnak, és miután az 1848-kiki törvényhozás visszaszerzé a nemzetnek hatalmát saját ügyei felett rendelkezhetni, jó szombszédaink – úgy látszik irigylik helyzetünket. Az osztrák sajtó, melly fölszabadulását nekünk köszönheti leginkább, mégis – igen kevés lap kivételével – talán a legnagyobb kéjözönben látja magát, ha a magyar hatalom ellen minduntalan protestálhat; hirlapok, falragaszokés minden más kigondolható módok által igyekszik értésünkre adni azt, hogy a nemzeti hatalomnak két fő tényezője a pénz és hadi erő tőlünk visszavétessék, és ha az a statuscsinyekkel tljes politicával történnék is! A jó szomszédok azt kivánják, hogy az emlitetten két erő ismét Bécsben concentrálhassék, meg nem gondolva, hogy ez közös ellenségünk kezére játszhatná a hatalmat. Már bevégzett ténynek hirlik a bécsiek, hogy a magyar-horvát viszonyok kiegyenlitésére királyi közbnjáróul kinevezett János főherczeg ezen két erőnek, a had- és pénzügyi tárczának, tőlünk leendő visszavételét tüzte volna ki a kölcsönös kibékülés alapjául.
Azonban e kérdés felett, ha csakugyan felmerülend, nemzeti gyülésünk a nemzet becsületének s függetlenségének figyelemben taratásával határozand.
Menjünk tovább a fölfogott fonalon.
Az egykor hatalmas Velencze nem minket nyugtalanít, sőt épen a mi hadseregünk egy része használtatik az olasz tartományok szabadságának elnyomására, a helyett, hogy a délkeletről közelgő veszélynek fentartóztatására itthon tenne szolgálatot. Igy combinálva Velencze most is aggodalmat okoz minekünk.
És van még egy igen nevezetes hasonlatosság a mostani s Mátyás kora között. Akkor a roppant számu török, most a határainkhoz mind inkább közeledő szintén roppant muszka erőre támaszkodó szerbek és illyrek rabolnak hazánk számosb vidékein.
De Mátyás erélye győzelmeskedett a török százezrein, valljon fogunk-e mi is diadalt nyerni a gyülevész rabló csoportokon? Kik az ausztriai császár a magyar korona iránti hűséget szinlelve, büntetlenül fosztogatják a szomszéd magyarok ősi lakhelyeit s a kincstár pénztárait, megszakítják a közlekedést, megzsibbasztják a kereskedést s a mezei gazdálkodást; és Brankovicsként irtó háborút üzennek fajunk ellen. A szerbek ésé illyrek fognak fegyvert ellenünk, kikkel testvériesen kivántok szabadságunkat megosztani?
Ha e kérdés megoldása csupán a zazaszeretettől hevült honvédseregünk s a Szeged és Dráva vidékére önkéntesen összesereglő nemzetőrségünk buzgóságától a bátor föllépésétől föltételeztetnék, már azóta szétszórva lenne az ellenfél tábora, s a magyar név ujra tisztelet tágya lenne Európa szabad nemzetei előtt, – de ahhoz magyar érzelmű s jeles hadvezér kivántatik, kiben a nemzet bizodalma központosul.
Kell hogy elegendő pénz és haderőnk legyen, Birjuk immár Mátyásnak Bécsből visszanyert paizsát, vajha erélyes szelleme is lebegne felettünk.
