Nyelvjárás.
Nyelvjárás.
Nyelvjárás és tájszólás tekintetében a magyarok között csak a garammenti magyar községek irányadók. A mit az e vidéken dívó nyelvjáráson és tájszóláson kivül találunk, az már csak eltorzítása, vagy eltótosítása az egyes kifejezéseknek, annyira, a mennyire az illető község a tót községekhez közelebb, vagy távolabb fekszik. A garammenti magyar ember a zárt a-t nyilt á-nak mondja, a nyilt á-t pedig majdnem o-nak ejti ki, míg a nyílt e-t nagyon gyakran úgy mondja ki, mintha i volna. Így aztán pl. az Andrásból majdnem Ándrós lesz, a kenyér meg kinyír-nek hangzik, a mint hogy sohasem mondja kegyelmed, hanem kigyelmed, kell helyett pedig a kő járja. Sűrűn használja a nyi és a not ragokat, pl. a helyett, hogy a komához megyek, vagy a birónál voltam, azt mondja, hogy a kományi megyek és a birónot voltam; azonban e ragokat nem mindenütt alkalmazza, mert pl. azt is mondja, hogy a patyikába (patikába) voltam. A no szócskát is nagyon szeretik alkalmazni; a helyett, hogy hát hol volt, azt kérdi: hát no hol volt? Hozzánk helyett a nálunk-at használja. Nem mondja, hogy „voltam a János sógornál, de ő nem jöhet hozzánk kaszálni,”, hanem azt mondja, hogy „Vótam a János sogornyí, de ő nem gyühet nálunk kaszányi, mer már Juhászíknot (Juhászékhoz) megigérkezett.” Vagy: „Hát no aztán, csak kigyelmed azt a perkít (pörköltet) csinójja ám.” „No Isten ágya, futok, mer a zuram megszigy (megszid) má.” „Osztángát mikor megyünk Lívoba (Léva)?” „Hát no bizon bekík má menni porczijót fizetnyi, megoszténd a kis cselídem má fenekedik rám no, honnem viszem be.” „No bizon én is mindétig mondógátam, de halla nem haagattak rám.” És így tovább. Besenyő tájékán meg van verve helyett azt mondják, hogy meg van verrel, ugyanott dunántúli tájszólásra vallanak az óma (alma) és a szama (szalma) hangzású szavak. A lédecziek palóczosan beszélnek. Nekik a szilva: széva, a dió: gyivó, az ispán pedig espán. Kis- és Újlóthon a varjút sereng-nek nevezik.
